A kutya, aki mégsem evett sündisznót

0

Az gondolná az ember, hogy egy lakásban tartott, franciaágyban alvó, naponta többször sétáló és minden nap frissen főtt vacsorát kapó városi kutyának szelektív a gusztusa – hiszen otthon csak otthagy ezt-azt, ha éppen nem felel meg a hangulatának. És ha már otthon ilyen válogatós, miért ne lenne ez ugyanígy az utcán?

Aztán felrakod rá a pórázt, leballagtok a lépcsőn, kiteszitek a lábatokat a kapun, és láss csodát: odakint minden egyes szerves anyag csemegévé nemesedik, legyen az: ázott kiflicsücsök, egy fél vekni száraz kenyér, egy másik gyomrot már megjárt girosz, látványosan használt papírzsebkendő, sonkának nézett falevél, egy adag járdán szétkent kutyaszar (nem saját! abból otthon is akad), tavalyi jégkrém-pálcika, érvényes parkolócédula, egy valamikor pizzás csigát tartalmazó, de már üres nejlonzacskó, olcsó csokoládé ronda papírja, egy lassabb galamb, gyerek kezében lévő nyalóka vagy a gyerek keze, hónapos sültkrumpli a legutóbbi egyetemista-vonulásból, gyümölcsleves doboz szívószálastul, elérhető helyen lévő szemétkupac, a térkövek és épített virágágyások között szívóskodó összes létező fűszál, kakaóscsigaház, megunt vagy elhagyott gumikacsa, másnapos pletykarovat, indokolatlan fél pár zokni, túl nagy vagy túl szoros bőrcipő, olajszintmérő törlésére használt, valaha kockás ingként funkcionáló rongy, óvatlan házicica, használatban lévő nadrág szára, vagy egy egész, esti portyára induló süncsalád.

A potenciális desszertekből ez a legutóbbi nagyban különbözik a többitől: mégpedig abban, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát, ha muszáj: ilyenkor az esti sétán a minden szir-szar összezabálására törekvő kutya egy életre (akár háromra) megtanulja, hogy a süni megevését felesleges ismét megkísérelni. De egyszer – egyszer muszáj.

Aztán soha többet.

Grafika & inspiráció: LIVI

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név