A piros polip

0

A Nagy Korallzátony mellett élő piros polipnak volt némi gondja az életben – és ha ragasztottunk már hozzá pillanatragasztóval valamit a tenyerünkhöz, akkor van némi esélyünk, hogy megértsük a polip gondját.

A piros polip tapadókorongjai – amiből tekintettel nyolc hosszú és izmos karjára, volt elég bőven – nem működtek tökéletesen, úgy, ahogy ezt egy polip esetében elvárná az ember. Hogy nem tapadtak volna megfelelően? Ugyan, dehogy, épp ellenkezőleg: makacsul és lefejthetetlenül ragaszkodtak mindenhez és mindenkihez, amihez egyszer hozzáértek.
A piros polipot gyerekkorában úgy kellett kihámozni a kiságyból, kétemberes meló volt, amíg lefejtették a cumisüvegről, az anyjáról meg aztán majdnem lehetetlen volt levakarni a bölcsiben.

Az iskolában se kölcsöntoll, se kölcsönfüzet, se kölcsönradír nem talált vissza a gazdájához, a menzáról csak fogytak az evőeszközök, a tányérok és a poharak, a sportszertár év végére mindig kiürült, a piros polipéktól meg több fuvarban kellett visszaszállítani a megfelelő helyre a felgyűlt cuccot.
Hiába próbálkoztak ráolvasással, édesvízzel, csoda víziuborkával, terápiával és türelemmel, semmi sem használt. A tapadókorongok makacs ragaszkodása csak nem enyhült.

Rendszerint kapták bolti lopáson, pedig csak véletlenül hozzáért valamihez. Többen akarták feljelenteni szexuális zaklatásért, mert nem megfelelő uszonyhoz tapadt a karja. Számtalanszor előfordult, hogy műszak után az éjjelt is a  munkahelyén töltötte, mert nem volt, aki kiszabadítsa. Ha reggel üres kézzel indult is útnak, estére a fél korallzátonyt haza kellett cipelnie – térkő, utcatábla, kilincs, kávéscsésze, miegyéb. Azt a kínos esetet, amikor kíváncsiságból betért egy szexshopba, legszívesebben kitöröltette volna a memóriájából.  Egyszer véletlenül – óvatlan volt, mi tagadás – egy konténerszállítóval egészen Japánig utazott, ahol végül a dokkmunkások cuppantották le a hajó fenekéről.

A piros polip az évek során egyre óvatosabb, visszahúzódóbb és magányosabb lett, hiszen állapotáról nem szívesen nyilatkozott: megtette helyette mindenki más. Állandó főszereplője lett a Nagy Korallzátony pajzán és hízelgőnek nem igazán mondható anekdotáinak és vicceinek, holott annyit tehetett csak erről, hogy megszületett. Munkát is csak keveset vállalt, általában éjszakai portásként dolgozott, ahol csak csöndben és mozdulatlanul lebegett egy helyben, viszont ha elkapott valakit, reggelig úgysem tudta elengedni.

Hogy nem volt népszerű, az nem kifejezés – a piros polipnál magányosabb és szomorúbb polipot nem hordott a hátán a föld.

Ez az egész könnyfakasztó helyzet így is maradt volna, amíg a polip csak él, ám egyik este munkába menet ismét rémes dolog történt vele. Ahogy ballagott a parkoló felé, teljesen a gondolataiba mélyedve, figyelmetlenségében beleütközött valakibe. Rögtön az jutott eszébe, hogy sűrű bocsánatkérések közepette elkezdjen magyarázkodni speciális képességéről, ám a másik megelőzte –  kellemesen lágy és nőies hangján -, hogy Elnézést, az a helyzet, hogy most akkor segítséget kéne hívnunk, és igazán ne vegye tolakodásnak, hogy ilyen ragaszkodónak tűnök, de az a helyzet, hogy a tapadókorongjaim… Mi a szösz, gondolta a piros polip, és a vele egyre inkább összegabalyodó rózsaszín polipra nézett, Hogy a tapadókorongjaim diszfunkciója miatt teljességgel lehetetlen, hogy elengedjük egymást, erre a rózsaszín polipnak kerekedtek el a szemei, és mondta, hogy Ez egyáltalán nem vicces, Nem viccelek, mondta a piros polip, az életemet teszi tönkre ez az állapot, Hát még az enyémet, mondta a rózsaszín polip.

Egy darabig csendben szipogtak és lebegtek szorosan egymáshoz tapadva, végül a piros polip törte meg a hallgatást: Bár mondjuk ez most életemben először jól esik, mire a rózsaszín polip elmosolyodott, és azt válaszolta: Nekem is.

Grafika & inspiráció: LIVI

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név