A tarka macskák titka

0

Laktam már falun, és laktam már városban, kertes és emeletes házban, egyedül és többedmagammal, olyan helyen, ahol beszélték a nyelvemet és olyan helyen is, ahol nem: de csak egy hely volt, ahol nem számított szokatlan látványnak, hogy estefelé, amikor már csak a kocsmárosok és a kurvák dolgoznak, egy falka szivárványszínű macska lepi el az utcákat. De nem úgy szivárvány, hogy vörös vagy fehér vagy fekete vagy tarka, hanem úgy, hogy sárga vagy lila vagy rózsaszín vagy piros vagy zöld vagy kék.

És ha azt mondom, hogy nem számított szokatlan látványnak, akkor az így is van: még a legkisebb pletykára éhes vagy a legbabonásabb lakó sem kapta fel a fejét a látványra, ahogy a macskák végigosontak az utcákon, felugráltak a háztetőkre és besurrantak a pajtákba, reggelre pedig dolguk végeztével felszívódtak. Engem leszámítva, amikor odaköltöztem – de egy jött-ment véleménye mit számít.

Gyorsan teltek a napok és a hetek, a szivárványszínű macskák rejtélye pedig csak nem hagyott nyugodni, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam, hogy rajtam kívül senkit sem izgat a dolog. Már kezdtem azt gondolni, végre utolért a sok piálás kellemetlen mellékhatása, és a macskákkal tulajdonképpen semmi baj nincs, legfeljebb az én agyammal.

Egyik este aztán, amikor mégis megbátorodtam némi helyi édes, de erős bortól, és az egyik, feltűnően élénk színű példány – a feje piros volt, a nyaka sárga, a hátsó fele meg zöldeskéken virított – besétált a nyitott kocsmaajtón, a kocsmárosnak szegeztem a kérdést, hogy ugye ez a macska szivárványszínű. Ő pedig két korsó között odabiccentett, mintha csak annyit mondott volna, hogy te meg részeg vagy, fiam. Muszáj volt közelebb mennem a pulthoz és feltenni neki még egy kérdést, hogy akkor nem csak én látom-e szivárványszínűnek. Erre mélyen a szemembe nézett, mintha a retinámra minden egyes pohárka bor egy strigulát húzott volna, neki meg az lenne a dolga, hogy ezt összeszámolja, és azt mondta, hogy nyilván nem. Majd elnevette magát, és a kocsma közönségéhez fordult, hogy Na, ez még azt sem tudja, mitől színesek a macskák!

Aki tudott, felém nézett, röffentett egyet-kettőt, majd fordult vissza inni, én pedig abban a pillanatban tudtam, hogy ennek magamnak kell utánajárnom. Ittam még egy darabig, hogy az utcán érjen a hajnal, és vártam az első, hazafele tartó színes macskát. Nem kellett ott álldogálnom túl sokat, már fordult is be egy lila-rózsaszín példány a sarkon. Nem kapkodott, jóllakhatott az éjjel, így nekem sem esett nehezemre követni. A harmadik sarkon túl beugrott egy zárt kertkapun – ezzel már voltak gondjaim -, és egy résnyire nyitott ajtón eltűnt a házban. Oda már csak nem mehetek utána, gondoltam egyre józanabbul, és inkább egy ablak felé vettem az irányt, hogy majd kilesem a benti titkot.
Nem volt nagy szerencsém, mert a választott ablakon keresztül pont a konyhára lestem be, ahol az ablakkal pont szemben épp egy fiatal lány főzött kávét – hogy melyikünk lepődött meg jobban, nem tudom, ő mindenestre józanabb volt, és nem esett nehezére felháborodni, kijönni és üvölteni velem, nekem pedig minden erőmet össze kellett szednem, hogy elmondjam neki, miért jöttem.

Csak tudni szeretettem volna, miért szivárványszínűek a macskák, nyögtem ki végre, amikor levegőt vett, mire kicsit kizökkent, megakadt, majd elmosolyodott és azt mondta, hogy mert festő vagyok, ezek meg csak azon szeretnek feküdni, amit használok, és igen, a kedvencük a palettám.

Így lepleződtek le a város szivárványszínű macskái. Meg a jól titkolt alkoholizmusom.

Grafika & inspiráció: LIVI

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név