Városi állatok – Arnold

0

– Nem vagy fiam te szabadúszó, se bálna, se cápa, se lazac, de még egy nyamvadt folyami hal sem, te egy kibaszott aranyhal vagy, hát fogd már fel – mondta Arnoldnak az apja, és nem tudta eldönteni, hogy felpofozza vagy megölelje, ezért inkább a tutit választotta és beparancsolta a kocsiba, hogy vigye haza az ő aranyhalát az akváriumába.

Együtt lehet úszni az árral, és hagyni, hogy oda sodorjon minket, ahova csak szeretné, mi pedig látszólag irányítjuk a sorsunk azzal az egy-két tétova csapással, amit jobbra vagy balra teszünk, de ez olyan nagyon sokat nem számít akkor, ha egy nagy folyót próbálunk meg eltéríteni, hiszen a folyót nem is kell, régóta folyik már arra, amerre akar, nem egy hal fogja visszafordítani, ezt a lazacok is tudják, nekik pont az a lényeg, hogy merre folyik a folyó, mert pont az ellenkező irányba óhajtanak haladni, és ha a folyónak nem lenne iránya, szembe sem lehetne menni vele.

Pontosan tudták ezt Arnold szülei is, akik pont annyit korrigáltak az életükön, hogy azért véletlenül se forduljanak szembe a sodrással, és végül ki is kötöttek valahol, amiről szent meggyőződésük volt, hogy a saját maguk erejéből sikerült egy viszonylag békés homokpadra vetődniük az élet zavaros vizein, amivel rettentően meg is voltak elégedve, mert hogy ne lenne megelégedve a pihenéssel valaki, aki egész életében próbált haladni valahova – vagy legalább egyensúlyban maradni.

És egy dologban mind a kettő, mármint az apja, egy állandó és stabil pozícióban alkalmazott üzemmérnök és az anyja, egy állandó és stabil pozícióban alkalmazott üzemorvos, tökéletesen és vitán felül egyet értett, mégpedig abban, hogy Arnoldnak majd egy dolgot biztos, hogy rohadtul és egyáltalán nem kell majd csinálni az életben, és ez a sodrással úszás. Mert abban veszettül el lehet fáradni, és ha már ők megtehetik, hogy hosszú-hosszú évek kemény munkája után megérkezhettek valahova, akkor Arnold szépen maradjon a seggén, és élvezze a tutit. Arnold pedig, mint egy jól nevelt aranyhal, már amennyire az aranyhalakat szükséges nevelni, szíves-örömest eleget is tett szülei kérésének, és nem nagyon ugrált.

Miért is és hova is ugrált volna, amikor olyan békés kis akvárium-világot teremtettek neki a szülei, volt internet, snowboard, szörfdeszka meg go-pro, teljes kiőrlésű kenyér és himalájai só, sarokkád meg finteszsarok, nagyon indoka sem volt rá, hogy máshova kacsintgasson, mert minek, meg amúgy sem volt különleges helyzetben azokhoz képest, akiket ismert, sőt, a helyzete tökéletesen átlagosnak volt minősíthető, amennyire az a teljesen átlátszó szocmédiából ez nap mint nap kitetszett.

Arnold pedig tényleg egy kerek és napos akváriumnak fogta fel a világot úgy, amiben ő körbe-körbe úszkált, mégis minden egyes körben felfedezett valami újat, aztán el is felejtette gyorsan, hogy a következő körben ismét felfedezhesse, nem zavarta, ha szakállas poénok és rég lejárt mémek jönnek megint szembe, hogy a sztorik és kultúra csak önmagát ismétli egyre gyorsuló ütemben, hogy folyton ugyanabba a pocsolyába ép, egy üvegburán keresztül bámult a rajta kívül eső világra, ami a lehető legbiztonságosabb csatornákon keresztül jutott el hozzá, azaz sosem érintette meg annyira, hogy erőfeszítést kelljen tennie vagy megváltoztatnia bármit, hiszen a szülői ház minden egyes alkotóeleme az ő kényelmét és jóllétét szolgálta, ez volt az ő valószerűtlen valósága, ami minden pillanatban megfoghatónak és elérhetőnek tetszett, ám Arnoldnak fogalma sem volt róla, hogy közte és a világ között tulajdonképpen kérlelhetetlenül ott van az akvárium foltmentes és tükörsima üvege, mert azt sosem próbálta ki, hogy esetleg olyan direkt mozdulatot tegyen, amivel beleütközne.

Mármint egy alkalmat leszámítva, de arról azóta is gondosan kussol mindenki, mint a sült hal, mert vannak dolgok, amikről nem beszélünk, ilyen például az, amikor valaki szándékosan vagy véletlenül mégis megkocogtatja az üveget.

Mert Arnoldnak egyszer mégiscsak gyanús lett minden, úgy en block, attól, hogy minden milyen egyszerű, mégis drága, és ennek ellenére annyi súlya sincs, mint egy frissen pucolt halacska egy szem pikkelyének, ami levakarhatatlanul tapad ugyan az ember ujjára, és büdös is, mint a rohadás, de ennyi, és Arnold kezdte magát kényelmetlenül érezni a kihypózott, fertőtlenített és műanyag hínárokkal teletömött, víztiszta életében, amiből valahogy, valami varázslattal határos módon, mindig eltűnt minden látható kosz (a láthatatlan meg mindenki elhordta szépen a pszichológushoz), magától kipucolódott a cipője, kimosódott a ruhája, elmosogatódott a szennyes edény és hiába hányta tele hetente átlag kétszer az emeleti mosdót, másnapra nyoma sem volt, de még egy apró, perem alatt megbúvó répadarabka sem, mégsem tette szóvá neki soha senki, hogy na de kérlek, édesfiam, esetleg egy szamlaszálat keresztbe tehetnél, nem, neki csak azt mondogatták, úgy úszkálj szépen körbe-körbe, élvezd, amid van, és ha jó vagy ebben nagyon, akkor lehet egy fokkal nagyobb steril gömböcskéd, amiben majd úszkálhatsz nagyobb körbe oda meg vissza, és naponta rácsodálkozhatsz majd a keringetőre meg az oxigéneztetőre meg a dekorkavicsokra meg a mázas kerámiából készült, eleve elsüllyesztett kalózhajóra. Arnold futotta a megszokott köreit, hogy iskola-mulatás, egyetem-mulatás, munka-mulatás, esténként meg mind gyakrabban csapta szét magát, annyira szédült az egy helyben topogástól, mígnem egy alaposan bepapírozott este után leesett neki a tantusz, vagyis inkább megvilágosodott, mint a karácsonyi ponty, amit dec. 24én kiemel egy gumikesztyűs kéz a feketévé koszolódott üvegládából a nagyáruház halaspultja mögött, és egy pillanatra megpillantja a neon hideg csillogását, majd örök álomba zuhan egy vágódeszkán, és még aznap este elnyeri élete értelmét egy zsolnai tálban meg egy ezüstkanálban, szóval Arnold akkor elhatározta, hogy ő márpedig szabadúszó lesz, mert ez és így tovább – nem.

Hogy jött neki ez a teljesen természetellenes geller, kérdezte az apja az anyját, az anyja az apját, hogy csak úgy fogja magát, és a kényelmes és konkrét határokat szabó életéből egyszer csak kiugorjon a nagy semmibe, hogy kreatív szabadúszó legyen, amikor egész eddig csak abban mutatott kreativitást, hogy milyen kombinációban küldje magába az italokat és a cuccokat, Arnold pedig a szintén megmagyarázhatatlan eredőjű, de hatalmas mértékű sértettségében nem volt hajlandó felfedni ezt a titkot, és csak annyit mondott, hogy neki ebből elege van, ő többre és másra, meg hogy most a saját bőrén szeretné tapasztalni, és akkora öntudattal, ami keveseknek adatik meg, belevetette magát az élet sűrűjébe, hogy éljen.

Ami persze rettentő tiszteletreméltó dolog, csak épp rohadt nagy hülyeség akkor, ha úgy áll neki, mint Arnold, aki ugyan tökéletesen ismerte a saját mozgásterét, és az arra megfelelő izmai és képességei tökéletesen működtek is, ám erre ő mondott egy nagy nemet, csak utána elfelejtett egy jól artikulált igent is mondani, és hiába volt a nagy szabadság, amiben mehetett jobbra, balra, felfele és lefele is, minden irányban csak egyre több és egyre nagyobb távlat nyílt, Arnold pedig szép lassan elvesztette a fonalat, hogy pontosan hol is van vagy hova tart, mindig volt egy újabb pocsolya vagy holtág vagy sodrás, amihez csapódni lehetett, és úgy terelgette őt az élet ismét, mint ahogy a régi akváriumvilágában, csak ezt sem ereje, sem esze nem volt már felfogni egy idő után, ismételte ugyanazt, amit annyira gyűlölt és maga mögött akart hagyni, csak valahogy sosem úgy jött ki a lépés, és Arnold már azzal is zavarban volt, hogy akkor most tulajdonképpen kit és mit utáljon vagy hibáztasson, annyi folyóba és csatornába és állóvízbe lépett már, úgy érezte, hogy egyre fogy körülötte a levegő, egyre fogy a tér, amikor az csak egyre tágult és nőtt és Arnold hirtelen rájött, hogy ha most egy hatalmas óceánban lenne, ő lenne a legkisebb halacska, bezzeg otthon, ott ő volt a legnagyobb, és végre megvolt a megoldás, hát az élet a szar, nem ő.

Ezzel meg is nyugodhatott, hogy akkor innentől kezdve a kisujját sem kell megmozdítania, úgysem tud változtatni semmit, elegánsan és sikamlósan csúszott ki minden helyzetből, hát mit tudna ő tenni, nem megy, nem megy, ez van, ezért nyilván minden egyes ital vagy slukk teljesen jogos, mert szar az élet, és Arnold süllyedt egyre lejjebb a mocsárba, hogy ott majd végre végleg megpihenhessen és lerázhasson végre magáról mindent, de úgy alle zusammen az életet is, de akkor a nyugdíj felé közeledő anyja és apja, akik egyébként addig is kevésbé lelkesen ugyan, de a saját lelkiismeretüket megnyugtatandó, úgy nagyjából 90 százalékban addig is finanszírozták ezt a nagy szabadúszást, amiről Arnold annyira nem, de egy kicsit azért hajlandó volt tudomást venni, meg nem elégelték egy szem  fiuk látványos lecsúszását, és egyre határozottabban zaklatták a megszokott életbe való visszatérés lehetőségével, míg végül Arnold egy saját lakás lehetőségének már csak nem tudott ellenállni, addig csak a kamerákat meg ruhákat meg ételt meg az albérletének költségeit meg az utazásokat fogadta el, szóval megropogtatta egy kicsit a szabadúszásban igencsak elgémberedett gerincét, és mint a tékozló fiú, megtért apja cégének kebelébe, hogy rájöjjön, ami nem megy, nem szabad erőltetni, és így legalább nem az egész életet kell utálnia ismét, csak a munkahelyét, ami hatalmas üvegablakaival és csillogásával olyan ismerősen akváriumszerű volt.

(kép forrása)

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név