Városi állatok – István

0
Bald Eagle spreading wings

István

– A lényeg a tekintet, a szúrós és éles tekintet, amivel kiszúrod és lecsapsz rá, és hidd el, ez az egyetlen dolog ebben a szakmában, ami működik – magyarázta István, és kavargatta a műanyag pohárban hűlő kávéját, ami kellemesen melengette a nagy büntetgetésben elgémberedett ujjait.

És István aztán tényleg nagyon tudott nézni még akkor is, ha már letette a munkát vagy ha oda sem figyelt rá, egyszerűen kinyitotta a szemeit, és rögtön olyan élesen terült el előtte a világ, ami csak a nagyon éles szemű emberek előtt szokott, minden egyes lecsúszott sliccet, kikötődött cipőfűzőt, összecsomósodott hajszálat és bliccelési szándékot kiszúrt, úgy kellett visszafognia magát műszak után, hogy meg ne büntessen minden érvényes jegy vagy bérlet nélküli utast, amikor csak hazafele utazott. Az éjszakai járatok még egy fokkal inkább megviselték, mert ott még viselkedni sem viselkedtek ezek az istentelen népségek, felszálltak nyitott csomagolású élelmiszerrel vagy bontott alkoholtartalmú itallal vagy nem rendeltetésszerűen használták a tömegközlekedési jármű berendezéseit.

Amikor dolgozott, Istvánnál nem volt jobb, már azelőtt tudta, hogy meg akarod károsítani BKK-t, hogy elindultál volna otthonról, már azelőtt kész volt az újabb kérdéssel, hogy kimondtad volna,  sajnos nincs nálam, olyan mélyről jövő vadászösztön és precizitás tette erre képessé, hogy teljesen jogosan és megérdemelten tartotta ő a legtöbb kiosztott csekk rekordját már évek óta, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy István, mint egy rendes ragadozó madár, beteg vagy magatehetetlen egyedekre sosem ment, nem piszkolta volna össze a kezét egy melegedni vágyó csövessel, nem, az ő vadászterületét a kifejezetten egészséges és kifejlett példányok alkották, minél nagyobb és minél erősebb, annál jobb, ettől fejlődik a vadász is, és István pontosan tudta ezt.

Évek teltek el így békében és status quo-ban, hogy István a tömegközlekedés csúcsragadozója, tulajdonképpen senki sem ambicionálta, hogy a babérjaira törjön, elfogadták, hogy egy fokkal lejjebb helyezkednek el a táplálékláncban, és azon kell osztozniuk, amit István meghagy, de így is mindenki tökéletesen elégedett lehetett a helyzetével, hiszen alattuk még bőven ott voltak az utasok, felül a teljes árú éves bérletesek, majd a havi, illetve a diák és nyugdíjas kedvezményt igénybe vevők, végül alul a jegylyukasztók külön kasztként, illetve a kitaszítottak, a bliccelők. A turisták kívül estek minden besorolási próbálkozáson, mert hát ki a tököm beszéli a kurva nyelvüket, szóval ők egyáltalán nem számítottak.

Egészen addig, amíg fel nem tűnt valaki, aki kezdte szélsebesen megközelíteni István rekordjait, ő is teljes biztonságban érezte magát bármilyen poszton, bár a metróbejáratot bemelegítésnek is kevésnek találta, a csúcsforgalmas hetes busz vagy négyes-hatos, na az volt az igazi élvezet és kihívás, ahogy picit hunyorítva, lassan és alaposan végigpásztázott az általa uralt terület minden egyes pontján, szinte látta és hallotta minden egyes potenciális áldozat szívverését, érezte a testük hőmérsékletét és elképzelte, ahogy remegnek az inaik, mint a veszélyt érző pocoknak és nyúlnak, és annyira lesütik a szemüket, hogy már szinte befelé néznek. Addig, amíg fel nem tűnt az a bizonyos valaki, aki hasonló babérokra tört, István nem ismerte ezt az érzést, de így felnőtt fejjel ideje volt megismerkednie vele, és reggelente egy kicsit ingerültebben és egy kicsit kevésbé magabiztosan kelt, kicsit kevésbé volt precíz,  és egyszer még az is előfordult, hogy elírt egy kettes egy személyi igazolvány számában, de még szerencsére épp idejében észrevette a fiaskót, és nem történt nagyobb tragédia.

Egyszer megérezte, hogy összesúgnak a kollégák a háta mögött a metróban, de próbálta elhessegetni a rossz érzéseit, és kihúzta magát, hogy ha lehetséges, még magasabbról pásztázza a terepet, de tudta, hogy közeledik a nap, amikor valahogy és valamiért minden megváltozik, mint amikor egy madár szárnycsapása tornádót gerjeszt, és megkétszerezte a munkájába fektetett energiát, munkába menet olyan gondosan igazgatta meg a kabátját, a csekkeket rejtő oldaltáskáját és a mellényzsebébe egyedi módon behajtogatott karszalagját, mint ahogy a kőszáli sas tollászkodik ráérősen, mielőtt halálos árnyékot vetne a pusztára, de arról sejtelme sem volt, hogy ez a pillanat majd a csúcsforgalmas hetes buszon éri utol, ahol a szokásos fauna mellett egy szokatlanul magabiztosnak tűnő példány is utazott, elegánsan, mégis lazán keresztbe vetett lábakkal, makulátlanul eligazgatott télikabátban, kötött sálban és kistáskával, és olyan nyers tekintettel nézegetett előre meg hátra, mintha a sorsot akarná kihívni maga ellen, még abban is öntudat volt, ahogy a fülbevalóját igazította vissza a helyére, hát István egyből megérezte az igazi vadat, az igazi zsákmányt, akivel öröm lesz a harc minden egyes pillanata, és olyan gyorsan osztott ki még előtte két büntetést, mint a vadnyugati párbajhősök, a tollát kétszer is megpörgette, mielőtt ismét zsebre tette volna, és a nőhöz lépett, míg a többi utas csendben és észrevétlenül próbált meg a csuklóba olvadni, de egy pillanatot sem szerettek volna kihagyni a készülődő párbeszédből, és akkor István: Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre, és akkor a nő: Elnézést, de ilyesmivel nem szolgálhatok, Akkor sajnálom, de meg kell, hogy büntessem, így István, Én is nagyon sajnálom, hogy nem fog, így a nő, és István próbált teljesen higgadt meg kimért maradni, Márpedig ha az utazásra jogosító igazolványa érvénytelen, netán nem tartózkodik a táskájában, akkor sajnos ez a következő lépés, Előtte talán elkérhetné az igazolványaimat, és a nő sem lett egy halszálnyival sem idegesebb, István viszont egy kicsit belepirult, Valóban, akkor kérném az okmányaimat, Szíves-örömest, és a nő a kinyitotta a táskáját, és ráérősen kihalászott belőle egy szakasztott ugyanolyan karszalagot, mint amilyen Istvánon volt, majd meglengette a kicsit már kevésbé méltóságteljes István előtt a BKK-s igazolványát, rajta azzal a névvel, ami már jó ideje kísértette Istvánt, akinek csak némi pislogás és szemösszehúzás után esett le, hogy ez bizony a nagy rivális, aki épp most iskolázta le egy teljes mértékben kihasznált hetes buszon.

Ám Istvánt nem abból a fából faragták, hogy egy ilyen bukta után csak úgy feladja, meg is lett a terv, hogy kerül majd vissza ismét a csúcsra, és elindította az ostromot, virágokkal, csokival, friss Fornettivel, nagy tejeskávékkal és ajándékba küldött biankó csekkekkel, ha netán a nagy rivális idő előtt kifogyna, aminek valóban kevés nő tud ellenállni, főleg ha jegyellenőr, és István magasröptű násztánca végül olyan célt ért, amiről álmodott, egy év múlva meg is volt az esküvő meg a lagzi az Akácfa utcában, rá két hónapra pedig büszkén tudatták a kollégákkal, hogy érkezik a trónörökös, István pedig olyan boldog volt, mint már rég nem, ahogy közeledett a kiírt dátum, egyre csattogósabban lengette kabátját, ahogy a sas próbálkozik a hegyormon repülés előtt, mert tudta, hogy nyert, kész, vége, ő a legnagyobb király és jegyellenőr a világon, mert az hótziher, hogy a szülési szabadság meg a gyes meg a kicsi gyerek mellett nincs az a nő, még az ő felesége sem , aki vissza tudja tornázni magát a sikeresen kiosztott büntetések toplistájára.

(kép forrása)

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név