Városi állatok – Milán

0

– A méhecskék és a virágok… szóval ez mindig volt, van és lesz is, kár vitatni – gondolta Milán, amikor egyszer-kétszer eltöprengett rajta, hogy jól is van-e ez így, ahogy van, de már az oviban megtanulta ezt a frappáns frázist az óvónénitől, akit sikerült pirulásig zavarba hoznia a kistestvérének származását firtató kérdésével, amit otthon egy tábla Nestlével és egy Transformersszel söpörtek le az asztalról, ugyan akkor nem értette, hogy lett mégis öccse egy tál cseresznye helyett, ha már a virágok meg a méhecskék, de azóta szerencsére sokat kutatott, érdeklődött, tapasztalt és fejlődött a kérdésben, milyen szép metafora is ez, és az óvónéni (akibe egyébként titokban szerelmes volt) piruló arca azóta is kísérti, ezt a pirulást és táguló orrlyukakat, ezt a leplezhetetlen zavart keresi azóta is bőszen minden egyes bimbózó bigében.

Mert hát teljesen evidens, hogy a virág a nő, a férfi pedig a méhecske, akinek szent és egyértelmű küldetése, hogy lehetőleg minél több virágot bejárjon hosszú és viszontagságos élete során, mert ez nem ám az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, ahogy azt a nők elképzelik, akiknek annyi dolga van csak, hogy a kötött pozíciójukhoz képest legelőnyösebb formában mutassák meg, amijük van, hát ezt már az OVIBAN is mondta a Kati néni, istenem, azok a fehér köpeny alatt feszülő kerek és fiatal mellek, amiről Milán még nem tudta, hogy pontosan milyen érzést is váltanak ki belőle, de hála a jó égnek, azóta már nagyon is tudja, és ha most lenne ovis, azt is pontosan tudná, hogy kéne azt a fehér köpenyt levarázsolni a Kati néniről, de most már nem biztos, hogy a Kati néni pálya lenne Milánnak, egy gyümölcsöt hozott fát már nehéz lenne beporozni, somolygott ilyenkor a sörébe, amikor szóba kerültek a haverokkal az aktuális célpontok paramétereit firtató kérdések.

És Milán szorgalmas egy méhecske volt, ha lett volna ilyen szakirány bármelyik egyetemen, biztos, hogy oda iratkozik be, aztán persze rájött, hogy nem attól lesz sikeres méhecske, hogy oda jár, ahova egyébként csak hasonló érdeklődésű férfiak, ezért inkább a bölcsészkart választotta, miután gondosan végigböngészte a felvi statisztikáit a nemek karok és egyetemek közötti eloszlásáról, mert ugyan Milán már a középiskolában is szeretett volna sikeres és eredményes méhként feltűnni, a nagy áttörés valahogy mégsem jött össze. Az egyetem viszont ezüst, mit ezüst, aranytálcán kínálta neki a bimbókat, amiket szépen sorjában, módszeresen meg is látogatott, és tett mindezt olyan lelkes ügybuzgalommal, hogy egyik sem hajtotta el a bús picsába, ártatlannak és ártalmatlannak tűnt, mint ahogy egy ovis néz hatalmas szemekkel az óvónénire, meg rajta kívül igen kevés értelmezhető férfi akadt a környéken, és azok is inkább lelkileg voltak érzékenyek, nem úgy, mint Milán.

A sikeres szemeszterek végén nagy nehezen még diplomát is szerzett egy olyan sikerpályán, mint az angol-magyar szakos bölcsész, amivel villámgyorsan el lehet helyezkedni és az esetek túlnyomó többségében hatalmas pénzért, de ez semmi gondot nem okozott Milánnak, elvégre nem azért van ő a világon, hogy csak a pénznek éljen, sokkalta inkább azért, hogy feltérképezze a világ flóráját, és ki látott már gazdag felfedezőt meg kalandort, na ugye, és ez egyúttal bizonyítéka volt annak is, hogy neki bizony nem a pénzére buknak a nők, hanem az ügybuzgalmára és azokra a tágra nyílt szemekre, amik még legbelül mindig Kati néni fehér köpenyét bámulják ott, ahol a gomblyukaknál kicsit szétnyílik a szövet, és olyan csodákat rejtegetnek, amikben benne van az egész élet értelme.

Teltek az évek, gyűltek Milán emlékeiben az illatosabbnál illatosabb, színesebbnél színesebb virágok, olyan jólesően és büszkén lehetett visszagondolni minden egyes bársonyos, nedves és puha részletre, hogy Milán sokszor fontolgatta, hogy megkér egy emlékrablót, mint a Johnny Mnemonicban, ugyan szedje már ki a fejéből ezeket a csodákat, és csináljon belőle valami jófajta filmet, de ne pornót, inkább erotikus-romantikusat, mert arra buknak a nők, előtte persze kicenzúrázná azokat a részeket, amikor lukra futott, tarka, de ízetlen művirágra, meg amikor szégyen-nem szégyen, fogalmazzunk úgy, hogy elment egy virágoshoz, és pénzt adott érte, meg amikor nagyon benézte a dolgot, és egy gyönyörű, de nem túl egészséges példánnyal találkozott, ami hetekre visszavetette a kalandori hevületét, de szerencsére kezelhetőnek bizonyult az állapot, de ezeknek az emlékeknek a hatására sem lankadt, ha megcsapta az orrát a virágillat, mindegy volt, hogy az a virág a szomszéd kertjében illatozik vagy a haver konyhájában, hogy forgalmas vagy félreeső helyen él, hogy van-e vele macera vagy fél kézzel elérhető, sőt, még az is megesett, bár erre nem büszke, csak nem tehet róla, mert a vérében van, szóval az is megesett, hogy nem biztos, hogy közös megegyezésen alapult a dolog, de ha megtörtént, akkor csak élvezte, gondolta Milán, aki legszívesebben egy csokorba szedte volna az összes virágot, és szépen sorban végigbizgett volna rajtuk, és utána szétszórta volna őket a szélben, mert Milánt csak ez érdekelte, a többi rész nem, ahogy az sem, hogy mi volt előtte és mi lesz utána, az már nem volt az ő reszortja.

És bár Milán is öregedett egy kicsit, nem mozgott már annyira ruganyosan, nem volt már annyira friss, mint az egyetemen, mégsem csillapodott benne a vágy, hogy virágról virágra, a jó szerencse megsegítette, amikor végül angoltanári állást kapott egy gimnáziumban, és a kissé alacsony juttatást azonnal elhomályosította az a virágoskert, amit a falakon belül talált, de őt sem ejtették azért a fejére, nem rontott ajtóstul a házba, és inkább csak szimatolt és gyönyörködött, tudta, hogy itt azért több foroghat kockán, mint néhány sértődött sms, csak a  harci kedvét tartotta életben, de tevékenykedni a megszokott útvonalakon tevékenykedett, a gimit meg megtartotta egy szigorúan védett tájvédelmi körzetnek, és minden nap elmagyarázta magának reggel a tükörben, hogy amiért büntetés jár, azért büntetés jár, és ez egészen addig működött is, amíg oda nem került, szent isten, egy olyan egzotikus virág, hogy attól minden egyes férfi tanárnak kétfele állt mindene-

Friss is volt, fiatal is, és – a másféle vér! – kacér és magabiztos is, mint előtte és utána sem senki abban a gimnáziumban, ráadásul szemtelenül kíváncsi, és mivel az angol mellett a magyart még nem beszélte megfelelően, Milán kapta a nemes feladatot, hogy avassa már be a mi gyönyörű nyelvtanunkba, és Milán, a hős, erős volt és megálljt tudott parancsolni magának egészen a harmadik különóráig, olyan szépen még soha senkit nem vezettek be a határozószók világába, mint azt a külföldi diáklányt, de ez a tény nem igazán hatotta meg később sem a szüleit, sem a gimnázium igazgatóját, sem a rendőrséget, Milán pedig egy életre megtanulta, és sajnos csak ezt, hogy az egzotikus virágokkal vigyázni kell, mert olyan csapdájukba is bele lehet esni, amiről a nem megfelelően felkészült hobbikertész nem biztos, hogy tud, hogy olyan helyen haraphatnak, ami látszik, és hogy olyan vérmérséklettel kérik ki maguknak a később elutasítást, hogy abból nem csak egy kis herce-hurca lesz, hanem hatalmas botrány, mert ugyan Milán a lánynak angolul is pont a megfelelő módon tudta kifejteni, hogy nem áll szándékában nősülni, a szülőknek meg az igazgatónak meg a rendőröknek ez már magyarul is igen nehezére esett, amikor feltették neki a kérdést, hogy ezt mégis ugyan hogy gondolta, és akkor Milánnak ismét felsejlett Kati néni rózsás arca, és érezte, hogy az övé viszont most bíborvörös, és már a nyelve hegyén volt a mondat, hogy a méhecskék meg a virágok, de végül okosan és minden erejét megfeszítve visszanyelte.
Milán azóta nem tanít.

(kép forrása)

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név