A narancssárga cirmos jellemhiba

0

Kövér, lusta, goromba, mégis a fél világ rajong érte. Vagy lehet, hogy épp ez a világ legismertebb macskája, Garfield sikerének a titka? Ha egy kicsit más szemmel nézzük a több mint harminc éves képregényt, teljesen más értelmezést kaphat.

Garfield karaktere 1978. június 19-én debütált 41 különböző, amerikai napilapban. 1981-ben már 850 sajtótermék hozta le a macska történeteit, 2002-ben pedig kereken 2570, ami a számítások szerint 263 millió olvasóhoz jutott el. A Garfield tartja a legtöbb lapban egyszerre közölt képregény Guiness-rekordját, ami természetesen megvan az anyagi haszna is. Az alkotó, Jim Davis egy komplett médiabirodalmat, a Paws Inc.-t építette a narancssárga macskára, több százmillió dolláros évi forgalommal.

Nem egy apró, elszigetelt jelenségről beszélünk tehát, hanem valóban a világ egyik legismertebb állatfigurájáról, aki megtestesíti a tökéletes antihőst. Azaz nem kedves, jó, szép ésatöbbi – ráadásul emellé semmi jót nem tesz. Garfield tehát az emberi gyengeségek igencsak eltúlzott tárháza, amiben minden kicsinyes emberi gyarlóság fellelhető, mégis százmilliók rajonganak érte.

Hogy miért, azt viszonylag egyszerű megmagyarázni: mert a saját személyiséggel felruházott macska tulajdonképpen felment minket a saját bűneink alól. Mivel nem emberről van szó, így nem utáljuk meg azonnal, ahogy meglátjuk, hiszen a való életben egy védtelen, kevés önálló akarattal bíró állatról van szó. Csak egy macska, aki kiforgatja és felnagyítja a hibáinkat, de nem kell vele azonosulnunk. Viszont ha ő utálja a hétfőt, akkor kvázi nekünk is lehet, és nem érezzük magunkat amiatt rosszul, hogy reggelente mondjuk nem lehet hozzánk szólni. Az csak a bennünk élő Garfield, és nem a teljes személyiségünk, nyugtatjuk meg magunkat.

Ám Garfield hatalma korlátlan, a miénk pedig nem az. A képregény hőse vajmi kevésszer kapja meg tetteiért a büntetést, mivel az eredeti, 3 képkockás forma nem enged ennek teret. A poént az esetek túlnyomó részében Garfield adja, vagyis a kiállhatatlan, nárcisztikus, önző, lusta, az élvezeteknek hódoló, megalkuvásra képtelen és végletekig cinikus személyisége. Ebbe nem fér bele, hogy revansot vegyünk rajta, igazságot tegyünk vagy számon kérjük. A poén jelen esetben arra való, hogy nevessenek az emberek, nem pedig arra, hogy elgondolkodjanak. Tettek vannak, következmények nincsenek – ami, ha jobban belegondolunk, korántsem a tudatos életet szorgalmazzák.

Garfield egyrészről megtestesíti a tökéletes posztmodern gondolkodót, aki elveit és elméleteit naponta adja át az olvasóknak. Mit is tanulhatunk pontosan Garfieldtól?
A legegyyszerűbb olvasat szerint olyasmiket, hogy lustának lenni nem bűn, mert nincs következménye. Hogy ha valaki elhízott, mert folyton zabál, az nem jellemhiba – ő csak ilyen és kész, így kell elfogadni. Hogy a nálunk gyengébbet vagy butábbat bántani nem rossz dolog, hanem szükséges szórakozás. Garfield Ubullal való kapcsolata nagyjából abban merül ki, hogy változatos módon szúr ki a kutyával, aki erre vajmi kevés okot ad. A puszta léte az, ami zavarja a macskát, ezért folyton alátesz. Tettlegesen bántalmazza, megalázza, kineveti és bohócot csinál belőle – ám ezért sem ítéli el senki, főleg nem Ubul. Hiszen a kutya ennek sok esetben tudatában sincs, ami még szánalmasabbá teszi a helyzetet. Azaz csak tenné, mert ezeket a szituációkat nem oldja fel az író. Nevetünk rajta, megvonjuk a vállunkat, és ennyi, holott ha ezt egy felnőtt teszi egy gyerekkel, egy ápoló egy sérülttel, egy őr a fogvatartottal, akkor rögtön felháborodunk, de egy rajzolt macska megteheti egy rajzolt kutyával.

Ubul egyébként is kevésszer aktív szereplője a képregénynek, jobbára csak humorforrás, aki elszenvedi a poén alapkonfliktusát, vagy megteremti a vicces helyzetet együgyűségével. Nem túl hízelgő ez az egyébként kedves, és gyakorlatilag minden rosszindulatot nélkülöző kutyára nézve – úgy is lefordíthatjuk a dolgot, hogy ha nem akarsz semmi rosszat, akkor majd te leszel az, akinek rosszat akarnak. Kiváló jövőkép.

Garfield még a saját gazdáját is megveti, holott tőle kapja az ételt és az otthont, vagyis Jon teremti meg neki azokat a körülményeket, amik lehetővé teszik, hogy a macska élvezze az életet. Pontosabban Garfieldnak semmit sem kell tennie azért, hogy életben maradjon – neki a koszt és kvártély jár, még csak meghálálnia sem kell. Épp ez teszi őt meddővé és inaktívvá: mivel minden szabadidejét arra fordíthatja, amire csak akarja, és nem kell megküzdenie semmiért, az élete tulajdonképpen kiüresedett és megcsömörlött. Szórakozást csak mások kínzásában és a testi örömökben lel, nem tart semmit tiszteletben, és ez vezeti el a tökéletesre csiszolt cinizmusig. Mindent megkérdőjelezhet, nem kell keresnie a tettek és az eszmék értelmét, mert egész egyszerűen nem kerül olyan helyzetbe, hogy releváns döntéseket kéne hoznia. Teljesen védett pozícióból szólhat le bárkit és bármit, hiszen őt sosem fogják megítélni a tetteiért – mert tulajdonképpen nem csinál semmit.

Ehhez persze szorosan hozzátartozik Jon karaktere is, aki a jóléti, amerikai társadalom kispolgárának tökéletes archetípusa. Szorong, depressziós, éveken keresztül próbált kapcsolatot létesítni bármilyen nőnemű egyeddel – ennek később persze meglett a gyümölcse Liz személyében, ám abban a viszonyban sincs túl sok köszönet. A görbe tükörnek is tökéletes és önmagában is szórakoztató Garfield minus Garfield blog élesen világít erre rá. Jonnak tulajdonképpen fogalma sincs arról, hogy mit csináljon a fene nagy jólétben. Kertesháza, állatai, csaja van, élete nincs. Hobbiból kényszeresen rettenetes ruhákat, jelmezeket, zoknikat vásárol, unalmában mos, és megadott rendszer szerint pakolja sorba a pizza szállító cégek hűtőmágneseit. Akármit tesz a képregényben, az csak és kizárólag pótcselekvés, amely nem viszi közelebb ahhoz, hogy megértse vagy felfogja, hogy mennyire szánalmas a helyzete. Emiatt azt sem várhatjuk el tőle, hogy bármilyen jellemfejlődésen menjen keresztül. Ez ugyanúgy igaz Garfieldra is, hiszen az alkotó direkt nem állítja őket ilyen feladatok elé – mivel akkor azonnal megszűnne a képregény humora és alapja.

g-g

Liz és Jon kapcsolatában egyértelműen a nő hordja a nadrágot. Liz karrierista: állatorvosként dolgozik, egy igazi emancipált nő, aki csak hosszú udvarlás után adta be a derekát Jonnak. És mit tesz azonnal? Nekiáll módszeresen kiherélni a férfit, és ez szintén nem egyéb, mint a poénok egyik alapja. A képregényrajzoló, tehát feltehetően művészlélek és polkabuzi Jon imádja a borzasztó göncöket, ám Liz egyik feladatának tartja, hogy erről módszeresen leszoktassa. Hóbortjaira ugyanazzal a cinizmussal válaszol, mint Garfield, aki viszont kaján vigyorral figyeli a háttérből, ahogy a nő szép lassan megismeri Jont. Élvezi, ahogy Liz a legtöbb esetben sokkot kap, azaz olyan, mintha azt várná, mikor menekül majd el ő is sikítva – és csoda, hogy ez nem történik meg. Választ arra nyilván nem kapunk, hogy akkor mégis miért vannak ők tulajdonképpen együtt. Ja, tudom már: mert vicces.

Mire eljutnánk odáig, hogy Grafieldban voltaképpen semmilyen pozitív érzelem nincs, eszünkbe jut, hogy dehogynem! Van valami, amit ugyanannyira szeret, mint a lasagnát: Micit, a játékmackót, amit Jon zoknis fiókjában talált. Számtalan olyan történet van, amiben Garfield csak Micitől várhatja a megértést és a biztonságot, ám ezzel csak az az egy gond van, hogy Mici egy élettelen tárgy. Nincs szabad akarata, személyisége, nem szól vissza. Így ez a viszony azt az üzenetet közvetíti, hogy a macska személyisége nem teszi lehetővé, hogy egy olyan dolgot szeressen, ami adott esetben nemet tud neki mondani. Csak fölérendelt viszonyban tudja kimutatni az érzéseit, még szeretetében is zsarnok és parancsoló, aki még egy játékmackóra is féltékeny tud lenni.

Garfield tipikus esete az önutáló, de helyzetén változtatni képtelen személynek, aki csak és kizárólag akkor aktív, ha le kell szólni valamit. Egyre kevésbé meglepő, hogy a fogyasztói társadalomban ennyi követője és rajongója akad. Nem állíthatom én sem, hogy nem találom néha viccesnek vagy szórakoztatónak, de elgondolkodtatónak tartom, hogy ikonná emelünk és szócsőként használunk egy olyan fiktív alakot, aki a legszélesebb skáláját fedi le az emberi gyarlóságnak. Szerintem ez nem hordozhat pozitív üzenetet, még akkor sem, ha csak görbe tükröt akar elénk tartani – mert fennáll a veszélye annak, hogy néhányunk élvezettel csodálja magát abban a görbe tükörben.

Ha Garfieldért rajongunk, az nem csak azt jelenti, hogy voltaképpen utáljuk, mert antihős, és azt várjuk, hogy mikor bánik már el valaki végre. Nem-nem. Ha Garfieldért rajongunk, akkor a saját jellemhibáinkat sztároljuk – vagyis eszünkben sincs megszabadulni tőlük. Hizlaljuk és dédelgetjük még őket egy darabig, majd, ha netán valaki rákérdez, joggal vághatjuk rá, hogy másnak is van: ilyenkor oldódik fel az egyén felelőssége a társadalmiéban.

Képek forrása:
1. kép
2. kép

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név