A Tom & Jerry-történet

0

Nem Aesopus volt az egyetlen, aki nagyon értette az állatmese témát – a megszemélyesített, emberi tulajdonságokkal felruházott állatok számtalan esetben működnek nagyon jól és válnak világszerte sikeressé. A Garfield és a Peanuts után a Tom és Jerry-t is érdemes szőröstül-bőröstül-tényértörésestül szétszedni, hogy vajon miért – vagy hogyan nem.

Tom, a macska és Jerry, az egér végeláthatatlan küzdelme nem kisebb sikert mondhat magáénak, mint az fent említett két példa, bár az igaz, hogy ez a siker főleg a régi részeknek köszönhető, ami napjainkban reprodukálhatatlan, ellentétben a Garfield vagy Snoopy töretlen népszerűségével.

A Tom & Jerry egész egyszerűen máshogy indult, mást akart mondani – a szórakoztatáson kívül tulajdonképpen semmit -, és nehéz úgy kiemelni a korból, amiben készült, hogy ne érje esetleges kritika erőszak- vagy karakterábrázolását.

A macska és az egér párosa tulajdonképpen egy bukás eredménye: a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió sikertelenül próbálta megfilmesíteni a még mindig futó Captain and The Kids című képregény-sorozatot, és az egyik alkotót, William Hanna-t összeültették Joseph Barbera-val, hogy kezdjenek egymással valamit. A rendező és a karaktertervező akkor még nem sejthette, hogy a gyorsan kialakuló közös hullámhossz évtizedekre meghatározza karrierjüket és az amerikai animáció stílusának alakulását is – a nézők pedig megkapták a helyzetkomikumra építő, tökéletes rajzfilmsorozatot.

Az első, 1939-ben készült rész, a Puss Gets The Boots után ugyan a stúdió negatívan állt a dologhoz, Fred Quimby producer a sikeres mozis vetítések után meglátta benne a lehetőséget, és megbízta Hannah-t és Barbera-t a folytatással. Az eredeti alkotók 1940-től 1957-ig még további 113 részt készítettek, és besöpörtek 7 Academy Awards-ot animációs rövidfilm kategóriában, mielőtt az MGM anyagi megfontolásból bezárta az animációs stúdiót.

Ezzel a Tom & Jerry története gyakorlatilag véget is ért volna (az aranykornak mindenesetre leáldozott), ám – szerintem – itt indul a sztori izgalmas része. Ugyan a további szériák nem mondhatnak maguknak akkora sikert, mint a legelső, megszületésük körülményei, illetve az eredeti stílustól való különbözésük érdekes témáknak ad alapot.

1960-ban az MGM úgy döntött, hogy feléleszti a macska-egér küzdelmet, ám a nem a saját animációs stúdiót alapító, eredeti párost bízta meg a rendezéssel, hanem Gene Deitch-et, aki saját bevallása szerint sosem szerette a sorozatot, annak értelmetlen erőszakossága, a fizikai fájdalom kihumorizálása, és egy fejetlen fekete nő ízléstelen szerepeltetése miatt. Nehéz elképzelni, mi vitte rá Deitch-t, hogy elvállalja a munkát, aminek érdemi részét – magát a rajzolást – nem is az Egyesült Államokban végezték. Hanem: Csehszlovákiában. És igen. Végre megértettem, hogy miért pont azokat a részeket kedvelem a Tom & Jerry-ből, amiktől általában mindenki kivan. Mert Ismerős! Nagybetűvel. Kelet-európai. Hazai, na.

1961 és 1962 között 13 koprodukciós rész készült Prágában, és a bőven hidegháborús hangulatban még arra is ügyelni kellett, hogy a csehszlovák alkotók nevét angolosítsák – a kommunista-barát címkét elkerülendő. A részeket többen a legrosszabb epizódoknak tartják – és én nem vagyok köztük.

A nem túl sikeres európai kiszervezés után 1963-ban került új kézbe Tom & Jerry, amikor a Warnertől távozó Chuck Jones-t bízták meg a gyártással. Jones Les Goldmannal további 34 részt készített, így a teljes rövidfilm-sorozat 161 részre hízott. Az új Tom & Jerry sem tudta hozni az eredeti széria sikerét, mert Jones nehezen adaptálta saját alkotói stílusát a karakterekhez. A macska és az egér külalakja is kisebb változásokon ment keresztül, ami nem feltétlenül tett jót a szereplőknek, és bár valamennyit sikerült visszaállítani a renoméból, 1967-ben az MGM beszüntette a gyártást. Ezzel a Tom & Jerry rövidfilmek 20. századi története véget is ért.

Ennyit a sorozat hátteréről. A különböző alkotói stílusok és megközelítések 3 konkrét példán keresztül vezethetőek a legjobban – erre pedig 3 hasonló témájú, de más korszakban készült részt hívok segítségül. Az első még az eredeti Hanna-Barbera időszakban, 1947-ben készült The Cat Concerto, amelyet rövidfilm kategóriában Academy Awards-ot nyert. A történet egyszerű: Tom zongoraművész, Jerry pedig a zongorában alussza az igazak álmát, amíg a koncert fel nem ébreszti. A két szereplő zenei párbajba kezd, amit természetesen Jerry nyer, mert a macska nem bírja a tempót.

Tom-and-Jerry-Cat-Concerto-Hungarian-Rhapsody
forrás

A The Cat Concerto, ahogy a többi Hanna-Barbera rész is, tökéletesen épít a helyzetkomikumra, a gegre, nem beszélve a felhasznált zenékről – a történetben Tom, a magabiztos zongorista szép lassan, fokozatosan veszíti el a meccset, ahogy az egér felszívja magát és kipréseli belőle az utolsó energiamorzsákat is. A történetben ők az egyetlen szereplők, a konfliktus csak róluk szól, és bár banális alapról indul – hogy az egér nem tud aludni – mégis fennkölt rivalizálássá nemesül, amikor már nem az erőszakról szól, hanem arról, ki a jobb zenész. Ez a rész tehát épp kivételt képez az alól, hogy a Tom & Jerry csak értelmetlenül ábrázolja az erőszakot, és hogy a párharcnak nincs súlya az epizódokban.

Az eredeti részek abban voltak nagyon jók, hogy mind a megrajzolt alakok, mind az animáció tökéletesen működött bennünk – az alkotók képesek voltak tömeget adni a szereplőknek, és úgy megmozgatni az alakokat, hogy bármilyen őket érő fizikai behatás „valódinak” tűnjön. Tom alakján emiatt több változás is történt az első rész után: macskából egyre inkább emberszerűvé vált, 4 lábról kettőre emelkedett, és az eredeti nyávogását emberi üvöltésre – konkrétan Hanna üvöltésére – cserélték, hogy a nézők jobban tudjanak azonosulni vele. Jerry kidolgozottabb lett ugyan a részek alatt, de az ő változása nem annyira szembetűnő, mint a macskáé.

A The Cat Concerto-ban csak közelről látjuk a szereplőket, messziről egyáltalán nem, mert a cselekmény kibontakozása során nem fontos, hogy hol vannak, csak a történet elején és végén, de ez a kettejük közötti viszonyt nem határozza meg. Szemben az 1962-es, a Deitch-korszakot lezáró Carmen, Get It! résszel, amely szintén színházban játszódik. Az epizód már azzal nyit, hogy Tom kergeti Jerry-t, de hogy miért – a nyilvánvaló macska-egér konfliktuson kívül – nem derül ki. Jerry a Metropolitanbe menekül, ahova viszont Tom már csak trükkel tudja követni: azaz túl kell járnia a portás eszén. Ez már eleve teljesen más megvilágításba helyezi a kettejük közötti viszonyt: olyan hangulatot ad a kapcsolatuknak, mintha Tom teljesen jogtalanul és igazságtalanul üldözné az egeret. Az alaphelyzet bőven nem csak kettejükről szól, hiszen a portás mellett megjelenik egy ősz karmester is, akivel Tomnak szintén meg kell küzdenie: vagyis kap egy nála erősebb ellenfelet, aki viszont nem olyan állandó erő a sorozatban, mint mondjuk Hanna és Barbera Spike-ja (a szürke bulldog, aki erős ugyan, de ostoba).

6e924a1476ed48adc75603c1d0527c66
forrás

A karakterek és az animáció, ahogy a történet jellege is, teljesen más hangulatú, sokkal kevésbé kidolgozott, elnagyolt és nem igazán tudja használni azt az eszközt, amit az előző alkotók igen: a helyzetkomikumot. Túl cselekményessé, mozgalmassá és bonyolulttá teszi a történetet, hogy nem a szereplők finom mimikájára és mozgatására helyezik a hangsúlyt, hanem a környezetre – de a páros egy komplett történetben már nem működik olyan jól, mint egy szimpla gegsorozat alanyaiként. A csehszlovák gyártás tehát nem igazán tett jót a Tom & Jerry-nek, de én akkor is kötöm az ebet a karóhoz, és elbűvölőnek tartom azt a furcsa hibridet, amit kihoztak belőle. A megszokott, háromdimenziós alakként megjelenő szereplők helyett egy teljesen sík, groteszk és bizarr párost látunk, akik szétoffolnak egy operaelőadást, és tulajdonképpen nem is egymást próbálják meg lenyomni, hanem a körülményeket. Ehhez pedig olyan zenét írtak kíséretként, hogy már attól feláll a hátunkon a szőr.

Jones zenés epizódja, a két évvel később készült a The Cat Above and the Mouse Below visszatér ugyan az alapokhoz abból a szempontból, hogy csak a macskára és az egérre koncentrál, de olyan, mintha csak gyenge utánzata lenne a The Cat Concerto-nak. Tom sikeres operaénekesként érkezik a színpadra, és énekével felébreszti a színpad alatt éneklő Jerry-t, aki ezt meg akarja torolni – végül Tom kiiktatása után befejezi helyette az előadást. A szereplők ismét új alakot kaptak Jones részeiben: Tom kicsit gonoszabb és szúrósabb, Jerry ellenben sokkal kedvesebb és aranyosabb. Ez a fajta hozzáállás ismét Jerry-t favorizálja, és olybá tűnik, hogy az egér simán törhet borsot a macska orra alá, csak azért, mert ő cuki. Nyoma sincs annak a kiélezett és sokkal inkább megalapozott küzdelemnek, ami a Hanna-Barbera részeket annyira élvezhetővé tette. Jones korszakában már a részek elején borítékolható, hogy az egér nyer és kész, mintha a macskának semmi beleszólása nem lenne a történet alakulásában: ő csak egy eszköz arra, hogy Jerry megdicsőüljön. Ebből a helyzetből kiveszik maga az a humor, ami az eredeti alkotásokat mozgatta – így Tom & Jerry megszűnik Tom & Jerry lenni.

on5qeCc
forrás

Tom és Jerry párosa jó példa arra, hogy sikeres és ismert karakterek nem feltétlenül tudnak ugyanolyan sikereket elérni önmagukban, és hogy egy jó szereplő még nem garancia arra, hogy a történet működni tud. A páros további felhasználásáról és szerepeltetéséről pedig végképp felesleges beszélni – a legjobb, amit tehetünk, hogy úgy emlékszünk rájuk, ahogy kezdték.

Kiemelt kép forrása

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név