A jegesmedve és a botanika

0

Az élet néha furcsa dolgokra képes, elmélkedett néha az Északi-sark narancsságra, lila és pink fényű naplementéjében egy kicsit szomorkás, mizantróp jegesmedvebocs, aki születésétől fogva egy pillanatig sem érezte magát otthon a jegesmedvék között.

Hogy pontosan miért, azt elég sokáig nem tudta megfogalmazni, de ebben a segítségére sietett egy japán tengeralattjáró legénysége, pontosabban a legénység egyik tisztje, aki nagy mérgében (hogy elhagyta a menyasszonya) teátrálisan és szertartás jelleggel szabadult meg a menyasszonytól kapott pár könyvtől – nem messze attól a helytől, ahol a helyét nem találó jegesmedve kereste az élet nagy kérdéseire a választ.

A jobb sorsra érdemes könyvek között nem volt túl sok, ami valóban hasznára vált volna a jegesmedvebocsnak, de a zen buddhista tanítások, a japán-angol szótár és Murakami Kaffka a tengerparton-ja élvezetes szórakozásnak bizonyult a következő hetekben, így a bocs titkon hálát adott a sorsnak a csalfa menyasszonyért, Buddha bölcsességeiért és az egyre bővülő angol szókincséért.

Akkor határozta el, hogy vegetáriánus lesz. Addig is irtózott az erőszaktól, de most már végre meg tudta fogalmazni, hogy miért, és döntést is tudott hozni, hogy az ő étvágya nem lehet mások kárára – ezzel ugyan sikerült még távolabb kerülni a többi jegesmedvétől, de most már legalább volt rá oka, és nagyon nem is sírt miatta, hiszen közelebb került viszont a többi állathoz. Így vagy úgy, a magánya végül is enyhült, de az a mérhetetlen üresség és értelmetlenség, ami fekete lyukként tátongott a gyomra és a szíve között, még mindig kétségbeeséssel töltötte el.

Hiányzott még valami, ami egyértelmű jelet és irányt adott volna a létezés filozófiáján még mindig pont túl sokat töprengő jegesmedvebocsnak – és ami egy nagyobb széllökés, egy nikotinfüggő és botanika-rajongó amerikai tengerésztiszt és egy rangos növénytani folyóirat épp aktuális számának képében hullott szó szerint az ölébe.

A tiszt ugyanis úgy gondolta, hogy – kihasználván a tengeralattjáró fél napos pihenését az Északi-sark nyugodt vizein –  majd összeköti a kellemest a hasznossal, és ha már úgyis felugrik a tetőre elpöfékelni egy jóféle kubait, akkor már gyorsan (és főleg titokban) átfutja kedvenc lapja új számát, amit lent a közös hálóban biztos nem mert volna megtenni, mert hogy mutatott volna egy marék gazt taglaló, tudományos lap a többiek érdeklődési körének megfelelő sajtótermékek között. Arra viszont sajnos nem számított, hogy a felszíni szél majd úgy csapja pofán a lenti légkör után, hogy nem csak a szivart, a lapot is kitépi a kezéből – ami pedig hol máshol landolt volna, mint a mi bánatos jegesmedvénk orra előtt. Ez a sors, gondolta a jegesmedve, mert még angolul is megtanultam közben, és nagy hévvel vetette bele magát a botanika rejtelmeibe, amiről addig azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák.

A folyóirat tartalma teljesen lenyűgözte, mert korábban még nem tapasztalt ilyen túláradó szépséget, ilyen változatos formájú életörömöt és ilyen harsogóan friss energiát, és lassan megfogalmazódott benne a gondolat, hogy minden, amit tud, amit valaha látott, hallott és tapasztalt, csak üres, fehér és kongó hazugság. Annyira megszédítette és feltöltötte a botanika, a növényvilág, a virágok és a zöld szín, hogy egy pillanat alatt megvilágosodott egy céltalanul sodródó jégtábla közepén, amit addig élete metaforájaként aposztrofált: ebben az életben nincs egyéb dolga, mint meghonosítani a botanikát az Északi-sarkon.

A tervet – miszerint majd üvegházat épít csiszolt jégből, csak a legjobb barátainak merte elmondani, akik támogatták ugyan a nagyratörő tervet, időnként-óránként megpróbálták lehűteni olyan apróságokkal mint hogy 1. honnan szerez földet, 2. honnan szerez magokat, 3. honnan szerez meleget, 4. egyáltalán miért jó ez, de a jegesmedve tántoríthatatlanul elmélkedett naphosszat a gyakorlati problémák megoldásán, hiszen a döntést már meghozta.

Tény: sokszor elbizonytalanodott, és párszor be kellett látnia, hogy a terv több, mint kivitelezhetetlen, de hiába tett le róla többször, valahogy mindig visszakanyarodott oda, hogy ha valamit érdemes tenni ebben az életben, akkor a lehetetlennel is szembe kell szállni, és mi egyébre vágyna az Északi-sark, mint egy csokor harmatos bazsarózsára. Vagy egy bonsai-gyűjteményre. Vagy angolkertre kerti tóval, csobogóval és sövénylabirintussal.

A kivitelezés volt a kulcs, ezt tudta pontosan, és egy nap, amikor kicsit kevésbé volt magabiztos, és  amikor egy expedícióról ottfelejtett fémládában turkált, arra lett figyelmes, hogy a jég egészen furcsa mintákat rajzol a doboz oldalára. Akkor egy pillanatra ki is hagyott talán a szíve, annyira egyértelmű volt a felismerés: hát ha nem lehet rendes virág, akkor majd lesz jégvirág, csapott örömében a homlokára és így történt, hogy a depresszióra hajlamos, szorongó  és introvertált jegesmedve megalapította az Északi-sark első, tematikus, helyszínspecifikus botanikai kertjét, ahol jégvirágokkal adózik a növénytan eszmeiségének.

Grafika & inspiráció: LIVI

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név