A kamuagancs

0

Egy fiatal szarvasbika már napok óta duzzogott a patak melletti susnyásban. Az orrát sem dugta ki, a szüleivel sem állt szóba, csak nagy ritkán lehetett hallani, ahogy paprikás hangulatban csörtet ide-oda, amikor a többiek inni mennek a vízhez. Semmilyen kapcsolatba sem volt hajlandó kerülni a szarvastársadalommal, annyira a szívére vett egy, nos, valóban nem túl ártalmatlan megjegyzést.

A nagy duzzogásnak természetesen a szerelem volt az oka. A fiatal szarvasbika már hónapokkal azelőtt kinézett magának egy karcsú, könnyű léptű, igen fürge és fiatal szarvastehenet, de a tehén már az első pillanattól kezdve fölényes egykedvűséggel nézett át a szerelmes szarvason. Gyakorlatilag minden bók és közeledési kísérlet lepergett róla, és a bika szinte látta, ahogy gyűlnek a szarvastehén karcsú bokái körül a megrepedt szarvasszívek, amiken olyan óvatosan táncol át, mintha nem akarná még a patáját sem bepiszkolni velük.

De a szarvas nem adta olyan könnyen a dolgot, csak járt a tehén után, figyelte és leste, hol legel, hol iszik és hol ejtőzik, hogy minden alkalmat megragadhasson, ami kínálkozik. Az utolsó rohammall viszont betelt a flegma tehénnél a pohár, gúnyos pillantással mérte végig a szarvasbikát, és olyan csípős megjegyzést tett az alig serkenő agancsára, mintha egy egész méhkas borult volna a hősszerelmesre. A helyzeten rontott, hogy nem csak ő, hanem jó néhány süldő szarvastehén is hallotta a sértést, és eszük ágában sem volt visszatartani a röhögést.

A szarvasbika pedig, hogy halálos sebet kapott, szűkölő önbecsülését valamelyest helyre tegye, bevette magát a bokrok közé, ahol senki sem láthatta a szenvedését.  Pár nap állhatatos önsajnálat alatt komoly filozófiát  kreált az élet körforgásáról, az évszakok változásáról és a szarvaslétről, amit a folyóban lakó hóddal osztott meg, és ami szerint a teljes értékű felnőtt léthez a szenvedésen, a megalázottságon keresztül vezet az út, és most akkor nézzen rá a hód, hát ő szenved, mit szenved, majd’ szétfeszíti a mellkasát az a felrobbant szív, márpedig ha ő szenved, akkor fejlődik, tehát: ő már tulajdonképpen felnőtt. Felnőtt, mert érzi és érti a boldogság és a lét múlandóságát, az élet pillanatnyiságát és az egyensúly törékenységét, a hód pedig csak pislogott és bólogatott, és néha csócsált egyet-kettőt pár uszadékfán. De azért nagyon figyelt.

A szarvasbika az okfejtést azzal fejezte be, hogy ő egyébként tudja, hogy bizonyos dolgokhoz idő kell, a természet pedig makacs jószág, ami figyelmen kívül hagyja az ő keserű, de sikeres jellemfejlődését, épp ezért jelen esetben igenis bele kell avatkozni a természet rendjébe. Mert ki látott már felnőtt szarvasbikát terebélyes agancs nélkül, márpedig ő már felnőtt, és kell neki az agancs, sőt, minél nagyobb agancsa van, annál felnőttebb, és neki most csak egy célja van: bebizonyítani minden tehénnek, hogy ő a legfelnőttebb szarvasbika, aki csak akad a környéken. Vagyis: agancs teszi a szarvast felnőtté. Tulajdonképpen.

A pislogó hód ezzel meg is kapta a nemes feladatot, hogy szedjen össze minél több, pótagancsnak megfelelő faágat, az éppen arra járó harkály pedig azt, hogy a faágakat szépen faragja csúcsosra, és a mókus, akinek az egészhez semmi köze nem volt, csak épp arra járt, azzal tölthette a következő napokat, hogy kitalálja, milyen mesteri módszerrel rögzít egymáshoz két agancsszerű fadarabot – illetve azt, hogy a búbánatos életbe’ kerül az egész esztétikai protézis a szarvas fejére.

Kemény, szakmai kihívásokkal teli időszak kezdődött hármójuk életében, ami alatt sikerült csálé, felemás, túl nagy, túl kicsi, túl kihívó és túl átlagos, nem elég élethű, csöppet kivagyi, túl barokkos, túl jägermeisteres, túl egyszerű és használhatatlan agancsokat összehozniuk, de végül az erőfeszítések meghozták a gyümölcsüket, és sikerült a szarvasbika fejére egy pompás agancskoronát varázsolni. Ha ezt tudom, ácsnak mentem volna inkább, mondta a mókus a hódnak meg a harkálynak, aztán lepacsiztak egymással, és mindenki ment a maga dolgára: az ő feladatuk itt véget is ért.

A szarvasbika, miután meggyőződött róla, hogy mindene pontosan ott van, ahol lennie kell, végre büszkén előcsörtetett a bokorból, és a szarvastehenek felé vette az irányt. Úgy tűnt, hogy a kamuagancs viszonylag jól szerepel, mert több tehén szája is megállt a nagy legelésben, és le sem tudták venni a szemüket a bikáról. Akárcsak a tehén, aki annak idején olyan csúnyán kikosarazta a bikát – és aki most villámgyorsan megbánta és átgondolta a dolgot.

Na de. Azzal viszont szegény szarvasbika nem számolt, hogy az agancs – köszönhetően a maximalista hódnak, harkálynak és mókusnak – túl tökéletesre sikeredett, és a szarvastehenek szinte lerohanták a bikát. Mindegyik akart egy bókot, csókot, jó szót, perzselő pillantást vagy néhány forró pásztorpercet, így a bika a nagy roham alatt meg is rogyott kissé, és szégyen-nem szégyen, hamarosan menekülőre fogta a dolgot. Sem ideje, sem ereje, sem esze, sem tapasztalata nem volt, hogy kezelje a sok nőt, amit nagy felnőttségében hamar felmért, és úgy loholt árkon-bokron át, mintha tűzzel kergették volna. A nagy igyekezetben valahol még a műagancsot is elhagyta, amivel később igen nagy csalódást okozott a mestereknek, de, mi tagadás, az életéért küzdött.

Miután újra biztonságban érezte magát a patak melletti, jól bevált susnyásban, és már levegő után sem kapkodott, ismét elkalandoztak a gondolatai. Talán, jutott eszébe, talán mégsem az agancs teszi…?

Grafika & inspiráció: LIVI

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név