“A kreatív dolgokat nem lehet kicentizni”

Nemesi Anna, egy kávé, és a fém

0

Amikor ráírtam Annára, hogy mikor tudunk leülni beszélgetni – mert szeretek beszélgetni, Annában pedig van valami, ami nagyon érdekelt -, már akkor mondta, hogy bár sok a munkája, legyen minél előbb, mert egy darabig nem lesz itthon. Nyilván rögtön erre kérdeztem rá, mégis hova megy, még mielőtt levettem volna a cipőm.

Kicsit elvonulok, válaszolta a konyhából, amíg löttyintett nekem egy kávét, így mindenféle formaság és udvariaskodás nélkül csaphattunk bele a beszélgetésbe – annak ellenére, hogy Annáról viszonylag keveset tudok.

De Anna ilyen: azt mondja magáról, inkább az a fajta ember, aki mindenki felé bizalommal és őszinteséggel nyit, és nekem is kedvesen válaszolgatott, akármiről kérdeztem. Például arról, hogy mindig ilyen vidáman és pozitívan állt-e a dolgokhoz.

Igen, azt hiszem, bár nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Talán… gyerekkoromban a volt osztályfőnökömtől kaptam egy könyvet ajándékba, amit azóta rengetegszer elolvastam, és ajándékba is adtam már belőle, annyira tetszik a történet mondanivalója – és sok embernek mondtam már, de nagyon kevesen ismerik. Ez Az élet játéka (Eleanor H. Portertől), ami egy kedves gyerekkönyv: egy kislányról szól, aki mindenben meglátja a szépet és a jót, és ezt mindenki másnak is meg szeretné mutatni. Ez gyerekként nagyon tetszett.

Azóta is próbálom mindennek a jó oldalát nézni, mert nekem valahogy ez így természetes – vagy így érdemes. Agyalni nyilván sokat agyalok, mert itthonról dolgozom egész nap, és sokat vagyok egyedül – de nem stresszelek olyanokon, hogy jó-e, amit csinálok, érdemes-e csinálnom és hasonlók. Nemrég akkora szerencse ért, hogy láthattam John Malkovichot a Müpában. Olvastam vele pár interjút és nagyon tetszett, amit mondott: „Nem igazán szoktam azon gondolkodni, hogy mit hagyok magam után. Itt vagyok, aztán egy napon elmegyek”. Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Gyakran felteszik nekem a kérdést, amivel nehezen tudok mit kezdeni, hogy honnan jön az inspiráció (nyilván feltettem ezt a kérdést). Az inspiráció bárhonnan jöhet, nem tudom megmondani  hogy a mintákat vagy az ékszereket miért pont ilyenre készítem: ez jön, de nem tudom megmondani hogy honnan. Ez tetszik, ezt szeretem.

És Anna csinálja: néhány év alatt, az iskola után felépített magának egy kicsi, működő vállalkozást, amit teljes egészében ő visz, igazi kreatív magánzóként  – több barátjához hasonlóan, akik hasonlóan élnek, így nem érzi, hogy kilógna a sorból. A nagyszülei örökségéből először a szülei pincéjében rendezett be egy műhelyt, és ott kezdte az ékszerkészítést, kicsiben, részidőben.

Mellette pár évig dolgoztam pincérként – szerintem ezen a fázison mindenkinek át kell esni, hogy pincérként dolgozik -, voltam fogorvosi rendelőben recepciós, meg ki tudja még, mi. Muszáj volt dolgoznom mást is, mert saját bizniszt elkezdeni csak így lehet: vagy párhuzamosan csinálsz mellette mást is, amíg beindul – vagy kell hozzá egy akkora tőke, ami nekem nem volt.

Egy idő után megismerték és megszerették annyian a munkáit, hogy léphetett egyet tovább, és nyitott egy boltocskát, ahova a műhely is beköltözött. Szeretni szerette, csak túl kötöttnek érezte, hogy mondjuk van nyitvatartási idő és ott kell lennie – Szerintem a kreatív dolgokat és szakmákat nem lehet csak úgy kicentizni.

Nagyjából négy éve költöztettem ide itthonra a műhelyt, azóta innen csinálom egyedül, mert így tudok jól dolgozni – szokták kérdezni, hogyan tudok felkelni vagy rávenni magam a munkára, de nekem ez megy. Szerintem korábban kelek, mint sokan, akik munkahelyen dolgoznak, hogy mindenre legyen időm. De megy az is, hogy itthon eddzek – mert rá tudom venni magam. Persze az előnyei mellett megvan a hátránya is, mondjuk az, hogy ülök itthon, filmet nézek és lelkiismeret-furdalásom van, hogy itt a műhely, és nem dolgozom. Ezt persze gyorsan elhessegetem, mert pihenni is kell – de emiatt néha eszembe jut, hogy változtassak, de ha nincs itt a műhely, mégis mit raknék abba a sarokba? Olyan szépek ezek a gépek…

Az mondjuk enélkül is látszik, hogy Anna szereti a szakmáját és imádja a fémet: az ékszerek mellett készít díjakat, kisebb tárgyakat is. Nagy álmom egyébként, hogy csinálhassak egy komplett étkészletet, mert imádom az étkészleteket. Vettem is egy könyvet külföldön, amiben csak étkészletek vannak, és olyan gyönyörűek. Meg parfümös üveget.

A fém szeretetét édesapjától örökölte, aki szintén fémmel dolgozik, és akinek a szeme néha jól jön egy-egy munkánál.

Ha túl közelről nézel valamit, egy idő után nem tudod jól megítélni, ezért ha gondom van valamivel, lefotózom és elküldöm a szüleimnek. A külső szem ilyenkor sokat számít, jó ízléssel megáldott emberek, plusz Apukám szakmailag is bele tud szólni, az ő ítéletükben megbízhatok.

A külső szem – vagy a másik szeme – előkerül más kontextusban is: tervezésnél a megrendelő szemszögéből is látnom kell a dolgokat. Igyekszem minden helyzetet a másik szemszögéből is nézni, mert azt gondolom, hogy így lehet közös nevezőre jutni.

Márpedig az empátia nem jön rosszul valakinél, aki sokat dolgozik megrendelésre – és gyűrűt sokan eljegyzésre, esküvőre készíttetnek, és természetesen tökéleteset akarnak. Annának pedig megrendelése akad bőven (talán elfelejtettem említeni, hogy én karácsonyi ajándékot kértem tőle Livinek), mert a korrektséget is fontos dolognak tartja.

Amikor arról kérdeztem, hogy mennyire tudatosan halad a vállalkozással, kuncog egy kicsit, hogy tulajdonképpen nemrég jött rá, hogy ebben az egészben semmi tudatosság nem volt eddig, csak hozott egy döntést, és épp megvalósítja.

Azért persze most már érzem, hogy kéne valami tudatosság is, mert lépni, fejlődni szeretnék valamerre, csak még nem tudom, hogyan. Talán erre is jó lesz, hogy egy időre elvonulok és  egy kicsit  kiszellőztetem a fejem.

Azt például nagyon sajnálom, hogy nem tudok zenélni, mert imádom a zenét, és mindig irigyeltem a zenészeket, zenekarokat, hogy együtt alkotnak – és a végeredmény még több embert hoz össze. Ezért szeretnék valami koprodukciót valakivel, valahogy, valamikor, amiben megvalósul a közös alkotás: de a tervezéstől kezdve a kivitelezésig mindenben. Tudom, hogy tudok egyedül dolgozni, de szeretném megtapasztalni a közös munkát is.

Ahogy hallgatom Annát, egyre hülyébb ötletnek tűnik fel tenni a kérdést, hogyan érte vagy éri el, hogy komolyan vegyék, de csak megteszem: Sokszor meglepődnek és vannak akik elég lekezelően tudnak viselkedni egy-két szakmai helyen, ahova járok anyagot, eszközöket vásárolni, mert elég fiatalnak tűnök. Sokat bosszankodtam rajta, de ma már tudom, hogy hülyeség lenne magamra vennem. Kicsit változtattam a kiállásomon és tudják, hogy vagy sok munkát hozok, vagy sok pénzt hagyok ott, úgyhogy most már azt hiszem elértem, hogy komolyan vegyenek.  

Ezt olyan derűsen és egyértelműen mondja, hogy nekem is egyértelművé teszi, miért szerettem volna vele beszélgetni: mert kedves, nyitott és őszinte társaság – és egy félmosollyal tudja komolyan venni, amit csinál.

Indexkép – fotó: Heisler Zsófia

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név