“Semmi kedvem ahhoz, hogy halálra dolgozzam magam”

Hidasi Kata

0

Ha sok pénzem lenne, rengeteg földre és régi bútorra költeném – mondja Kata egy antik fotelben gubbasztva, és közben nevet. Ő teát iszik, nekem kitöltötte a maradék kávét, és nem volt több.

Ha nincs tej vagy nincs kávé, az a tragédia – de nekem eszemben sincs szégyellni magam, hogy eliszom előle a kávét, mert egy csepp szemrehányás sincs a hangjában. Tej ugyan nem volt, ezért valami fahéjas, tejpor-szerű török izével ütöttük fel – egy kis egzotikum az unalmas hétköznapokon.

Kata amúgy is elég önzetlen egy ember, én legalábbis ilyennek ismertem meg, aki gond nélkül osztja meg a feleslegét mással, és akinek annyi energiája és életszeretete van, hogy abból meg aztán bőven jut másnak is – azt már ne is említsük, hogy nagyjából minden érdekli. De, sokakkal ellentétben, ő ezt nem teherként vagy gondként éli meg, és még  csak arról sincsen szó, hogy ne tudná, hova és mihez kapjon.

Van ugyan egy művelődésszervező diplomája, de azért gyorsan elvégzett mellé egy idegenvezető és egy idegenforgalmi szakmenendzser-képzést, és már majdnem befejezte a humánökológiát (csak egy szakdoga hiányzik), de már kapásból tudja sorolni, hogy mit tanult volna még szívesen – bár, amilyen lendülettel mondja, kinézem belőle, hogy a végén meg ezeket is elvégzi.

A mai eszemmel elmentem volna építészmérnöknek vagy inkább várostervezőnek, mert érdekel, hogy épül föl egy város, milyenek az élhető terek, én mit csinálnék máshogy Budapesten… elvégre egész nap a várost járom. Ezért érdekel az építészet is, a várostervezés és az urbanisztika, és nagy álmom lenne visszahozni a szecessziót – modern formában. Az amerikai metódus szerinti antropológia pedig maga színtiszta szerelem. De persze akartam lenni biológus vagy valami Ázsia-kutató.

Hogy milyen út vezetett végül idáig, hogy egy tágas-fényes szobában kávézgatunk pár széken, amiket Kata valami antiktivásos csajtól vásárolt, szívesen és lelkesen mesél, és bizonyos részeknél örömmel neveti ki magát. Nagyon. Például akkor, amikor azt meséli, hogy érettségi után művészi pályára szánta magát (természetesen). SZFE, vagy MOME, ilyesmik. Elég arrogáns voltam fiatalnak: én tehetséges vagyok és az majd pont elég. Hát nem, mert kiderült, hogy milyen területeken vannak nagy hiányosságaim.

Végül andragógián kötött ki – így sikerült találkoznunk évekkel ezelőtt – és most idegenvezetőként dolgozik, de azért nem tervezi, hogy itt leragad. Nekem semmi kedvem ahhoz, hogy halálra dolgozzam magam. Annyit akarok keresni, ami pont elég, és a többit majd megtermelem magamnak. Kata egyik nagy terve ugyanis, hogy a következő 8-10 évben elérhesse, hogy minimum 80 %-ban, jobb esetben teljesen önfenntartó módon élhessen. Nem az ördög segglyukán, hanem a város közelében, mert a munka innen jön és a barátok, család is itt vannak. Illetve azok számára, akiket szeretnék, hogy csatlakozzanak is könnyebb vonzóvá tenni, mint ha három óra döcögős földutakon való tekergőzés után lehetne csak megközelíteni minket.

Az önfenntartó közösségről és a közösségben élésről határozott elképzelései vannak – Aki odaköltözik vagy bevállalja ezt az életmódot, annak felelősséget is kell vállalnia, és valamivel hozzájárulni a javakhoz: földdel, vetőmaggal, jószággal, szaktudással vagy tehetséggel. Olyan embereknek jó ez, akik szeretnek és tudnak dolgozni. Én nagyon szívesen végzek fizikai munkát, sosem volt vele semmi bajom – volt, hogy éjjelente abban az irodában takarítottam, ahol napközben dolgoztam – de egész nap irodai munkát például nem tudnék végezni.

Ezt mondjuk nehezen is tudom róla elképzelni, annyi energia és erő van ebben a csajban, hogy néha én egy álmos lajhárnak érzem magam mellette. Kíváncsi voltam arra, hogy ő ezt mire és hogyan vezeti vissza. Hogy nem áll le, hogy a szaron is ügyesen evez át, hogy mindig előre néz és folyton van új terve.

Wekerlén nőttem fel az öcsémmel, ami akkor inkább volt falu, mint város – volt, aki bárányt tartott a társasházban, ahol éltünk, a nyúl meg a baromfi pedig rendszeres dolog volt az udvaron. A szüleim szerintem nyitott és következetes emberek, ezért nem lánynak neveltek. Vagyis egyenlőnek neveltek. Nekem nem mondták, hogy ne mássz fára, mert lány vagy, de az öcsémnek se, hogy ne babázz, mert fiú vagy, és támogatták, hogy legyenek önálló gondolataim – egyszer oda is mentem öt évesen egy anyukához, hogy ne öltöztesse rózsaszínbe a kislányát, mert az egy ronda szín és megbélyegzi.

Apám ráadásul munkanélküli volt sok évig, és otthon volt velünk, együtt fúrtunk, faragtunk  és közben nevelt minket. Ha valami nem tetszett vagy nem értettem vele egyet, addig tettem fel a miérteket, amíg meg nem magyarázta – ebben elég következetes volt. Otthon nem voltak előre leosztott nemi szerepek, és bár a szüleim különböznek, hasonló alapelveket vallanak az életről, és ezt át is adták nekünk.

Az agnosztikus apám javaslatára kerültem például egyházi iskolába, ahol a nyolc osztályból az első négy évet húztam le – de abból a klasszikus alapképzésből egész középiskolában elvoltam. Az iskola elég szegény volt, úgyhogy sokszor mi újítottuk fel vagy festettük ki, de a szegénység vagy a pénztelenség sokszor előny: motivál a találékonyságra és a talpraesettségre. Én sokáig nem tudtam, hogy csórók vagyunk, mert nem tűnt fel. Ez persze nem az a mélyszegénység, amiben a keresztfiamék élnek, de nem volt sok pénzünk. Innen elég furcsa volt bekerülni egy gazdag középiskolába, mármint a nyolc osztályos gimi után, de hálás vagyok, hogy ezt is, azt is megtapasztalhattam.

Az egyházi és a közgazdasági szakközép között húzódott még egy olyan szakadék, amiért Kata szerint szintén szerencsés, hogy átélhette: a kemény és szigorú, egyházi intézmény megtanította lázadni, a középiskola lazasága pedig teret adott annak, hogy a praktikus világot is megismerje – például a közgazdaságtant, ami nekem mondjuk még 30 éves fejjel is inkább probléma, mint sem.

A folyamatos képzés fontos a boldoguláshoz – mondja Kata – és most már úgy vagyok vele, hogy bizonyos területeken már elég mélyek az ismereteim, de tudom magamról, hogy nem vagyok elég művelt. De inkább ez, mint a félműveltség vagy a szakbarbárság – és mi mást csinálna, mint hogy nevet.

Azt pedig, hogy kicsit polihisztorként tekint magára, azzal támasztja alá, hogy csak úgy dőlnek belőle a közelebbi-távolabbi jövőre tartogatott, ilyen-olyan tervek és projektek, amik között egy hosszabb írott szöveg is szerepel. A szerelemről bezzeg sokan írnak, de a nem vérségi, nem megszokott alapú kötődésekről, az egyéb emberi viszonyok mélységeiről, próbáiról és furcsaságairól, a barátság kevésbé szép arcairól kevesen.

Mostanában ez foglalkoztat – az, hogy nincs egy klasszikus párkapcsolatom, nem zavar, és élvezem a közösségben létezést olyan emberekkel, akik már inkább a testvéreim, mint bármi egyéb.

Közben a kávé és a tea is elfogyott, és titkon remélem, hogy Kata is érezte olyan jól magát, mint én, aki egy kicsit feltöltődött mellette.

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név