“Ide nem csak jössz, műélvezel és elmész”

AppArtMan Lakásszínház

0

Arról elég beható tapasztalataim vannak, hogy milyen embereket és eseményeket vendégül látni – és igen, néhány nagyon kivételes alkalommal még házibulit is rendeztem. De arról, hogy milyen embereket és eseményeket tényleg a saját nappalimban fogadni (és nem csak úgy, hogy ’nagyonszépenmegkérlek állj annyi tisztelettel a dologhoz, mint a nappalimban lennél ’), ráadásul hetente többször – arról csak halvány elképzeléseim vannak.

Jozifek Zsófinak és Tóth Bernát Rékának viszont tud erről mesélni: a kellően tágas pesti albérletükben nem csak laknak, hanem kvázi színházat is működtetnek. Abban a konyhában beszélgetek velük, ami időről időre megtelik barátokkal, ismerősökkel és vadidegenekkel, akik nyitottak (vagy szeretnének azok lenni) erre a műfajra.
Ami meglehetősen messze esik a hagyományos, kőszínházas élménytől.

Réka és Zsófi harmonikus, összeszokott párost alkot, akik hasonlóan gondolkodnak a színház és az élet dolgairól – pedig a barátságuk nem indult olyan simán. Vagyis – bár az egyetemen volt egy közös órájuk (színházi alapismeretek), mégis ettől a pesti kérótól meglehetősen messze fújta őket ismét össze  a szél. Ráadásul egy hegyi kommunában.

Egymástól teljesen függetlenül kötöttek ki egy-egy önkéntes programon keresztül Spanyolországban, egy-egy meghatározó kapcsolat végét jelentő szakítás után. Zsófi egy kisvárosban szervezte az ottani ifjúsági ház különböző programjait, drámával, színházzal és közösségi programokkal, míg Réka – miután itthon a Király utcában tanított táncot időseknek, egy idősek otthonában került, ahol tánc- és mozgásfoglalkozásokat tartott. És egy büdös szót sem beszélt spanyolul. Közben még mindig egymástól tök függetlenül, mind a ketten összebarátkoztak egy olasz lánnyal, aki miatt Zsófi végül kikötött abban a granadai kommunában, ahol Réka is. Nyilván mind a ketten feltették a kérdést, hogy a faszba’ kerül valaki oda Pestről, és hogy lehet az, hogy még ismerik is egymást.

A közösen eltöltött pár nap és a sok spanyolországi input mindkettejük számára meghatározó volt. Réka előbb jött haza, Zsófi később („de nem tudom, miért”), de közben végig tartották a kapcsolatot, és szép lassan kialakult a gondolat, hogy csinálniuk kéne valamit közösen. Réka akkoriban épp az Elöblített emlékek szövegkönyvén dolgozott, amihez Zsófi segítségét kérte, és nagyjából  meg is volt az apropó – amellett, hogy („profán tényként”) sem játszaniuk, sem lakniuk nem volt hol. Így lett az árukapcsolásból egy izgalmas, a mai napig futó, kicsit sem szokványos projekt.

Jó, jó, mondtam, de amúgy miért épp Spanyolország, és onnan mit hoztak haza? Mi az, ami onnan tudott katalizálni valamit, ami ma itt működik? Az hamar kiderül, hogy hasonló élményekkel gazdagodtak, és mind a ketten rengeteg új látásmódot fedeztek fel. Zsófi sok utcai, cirkuszi, színházi és nemzetközi eseményt és fesztivált szervezett, közben többször megjárta Madridot és dolgozott itt-ott. A kulturális különbségek pedig kifejezetten érdekelték: a spanyoloknál például nem tapasztalta a magánélet vagy a lakás megosztásával kapcsolatos bizalmatlanságot. A nagy összejövetelek, amiken zenélnek, felolvasnak, alkotnak vagy kulturálisan is feltöltődnek, egyáltalán nem számítanak kiváltságnak, sznobizmusnak vagy hóbortnak– ezt itthon egy egyszerűen betölthető hiánynak érezte. Réka a microteatrókról mesélt, amik kicsi, 15-20 ember befogadására alkalmas lakásszínházak, ahol naponta akár 6 20-30 perces előadás is lemegy. Malagában például, ahol eleve sok turista megfordul, az odalátogatók is szívesen megnéznek egy-egy ilyet, mert kulturális csemege.

Zsófi és Réka szerint a spanyoloknál eleve sok, számunkra hétköznapi esemény is teátrális és szertartásos, ami az élet egészének a része. Büszkén öltöznek be, vonulnak fel és élik meg a közösségi élményt sátoros ünnepeken, de egy-egy ilyen fiesta nem csak a hatalmas partiról, hanem egy csomó egyéb szépségről is szól.

A két lány ezekkel az élményekkel és gondolatokkal felvértezte hozta végül létre az AppArtMan Lakásszínházat, ami már a második helyszínén működik, és ahol a nappali a színház, a konyha a büfé, az esemény karnyújtásnyira zajlik, és utána érdemes legalább egy órát maradni. Ahol indokolatlan mennyiségű vendégpapucs várja, hogy belebújjanak, és elképesztő mennyiségű, kézzel festett befőttesüveg szolgál pohár gyanánt (egy alkalommal mondtam Rékának, hogy tök, jó nekünk is van egy csomó, mire azt válaszolta, hogy kössszi, van elég).

Azt mondják, hogy egyszer sem fordult még meg a fejükben, hogy valaki rossz szándékkal érkezne – az hogy valaki jól érzi-e magát náluk, csak a nyitottságtól függ. Ez nem egy színház, ahova csak elmész, fizetsz, műélvezel és elmész, de nem is csak házibuli. A szabály csak annyi, hogy tartsd tiszteletben, ahova és amire érkeztél, legyen az koncert, felolvasóest vagy színházi előadás. Ők addig szeretnék csinálni, amíg élvezik – és ehhez a közönségre is szükségük van.

Zsófi a lakásszínház szervezése mellett drámapedadógus és rendezőasszisztens, sokat ír és projekteket készít, míg Réka magántanárként dolgozik: magántanulókat segít és korrepetál, miközben rendszeresen fellép otthon is Csiki Ági gitárossal közös, Chavela Vargas-estjükkel (ami nekem is nagy kedvencem).

Legújabb közös munkájuk szintén színház: A MáSzínház társulatával, ami 12 éve dolgozik enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő színészekkel, hozták létre a KépMás – Próbálom túlkiabálni magam című előadást. Premier: április 27, Jurányi – és remélem egyértelmű a célzás, hogy ajánlom nagyon.

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név