“Mindig a produkció volt az első”

Vaszta Pali mesél

0

Pali történetét rengeteg apró szállal szövi át a zene – és még arra is tud válaszolni, hogy melyik volt az A Pillanat, amikor örökre és menthetetlenül beleszeretett a muzsikába. Mégpedig 1978-ban, egy tornatermi iskolai bulin, amikor a DJ egyszer csak betette bakelitről a We Will Rock You-t. És Pali számára akkor vált világossá, hogy a Queen csodálatos. Hogy a zene csodálatos. És mindaz, amit az emberrel tesz: az is.

Dobos akartam lenni. És, az igazat megvallva, nem tettem le róla, hogy egyszer rocksztár leszek. De az egész úgy indult – az ominózus buliélményt követően –, hogy a haverokkal megalapított a Wax Work nevű formációt, ami sem hangszerekkel, sem pedig zenei tudással nem rendelkezett, de nagylemezzel igen. Aztán felbomlottunk, ha jól emlékszem, valami nőügy miatt.

Eleinte aktatáskákon és kartondobozokon doboltam, mert nem volt más. Szűkfarmerben,  alföldi papucsban és hosszú hajjal mászkáltunk, és mindenhol cigiztünk, ahol nem lehetett – például a Vörös Csillag moziban, a Hair-t nézve, a lépcsőn. Esténként a telepi térre jártunk le, mert ott voltak az események, ott bandáztunk. Volt ott egy srác, aki nagyon tudott dobolni: szépen összepakolta a kartondobozokat, gyakorolt rajtuk, majd otthagyta őket, amikor megunta – én pedig éjfélkor a lakótelep kellős közepén, a téren, birtokba vehettem őket. Hát szerettek nagyon a lakók.

Pali az egy pár dobverője mellé végül a 80-as évek elején, nyomdai segédmunkás diákmelóval kereste meg azt a 8000 forintot, amit egy dobszerkó kóstált, és amin otthon gyakorolhatott, és amit próba után muszáj volt a sarokba szépen összepakolni és egy szőnyeggel letakarni, hogy egyébként elférjen a szobájában.

A Pecsában, ami később az élete szerves részévé vált – vagy ő vált a Pecsa elidegeníthetetlen részévé – ’86-ban volt először, és természetesen emlékszik, hogy egy Solaris-koncerten. ’86 őszén meg a Queen koncerten, természetesen – ekkor jött és indult a Queen-klub ötlete. ’87 és ’90 között külsős szervező voltam (1989-ben amúgy sem tudtuk, hogy mi van), ’90-től pedig hivatalosan alkalmazott grafikus – amikor is egy hétvége alatt kellett megtanulnom a számítógépet. Én csináltam az állandó reklámokat, műsorfüzeteket plakátokat – persze az akkor nem úgy nézett ki, mint most. Írtunk egy sor szöveget, kinyomtuk, kivágtuk, felragasztottuk, aztán jött a következő, végül pedig a fénymásolás. Minden egyes anyagnál.

Aztán jöttek a klubok – közben tanultam az egyetemen művelődésszervezést és szociológiát, a szakdolgozatomat is a magyar kulturális intézmények helyzetéről írtam, és egyáltalán nem volt tisztában azzal, minek vagyok a része. Egyáltalán nem éreztem, hogy dolgozok – és ezt az érzést ajánlom mindenkinek.

A Pecsában az volt a jó, hogy a vezetés és az igazgató a lehetőségekhez képest minden ötlet mögé odaállt a teljes infrastruktúrával, és az volt a filozófia, hogy mindenkit meg kell hallgatni. Mindenki hozza nyugodtan az ötletét és az elképzeléseit, és nézzük meg, mit lehet abból kihozni. Persze a srácok szeretettek volna űrhajót, amiből végül Lada lett, de nem küldtünk el úgy senkit, hogy ez baromság.

Minden nap volt valami, mert olyan nem lehetett, hogy nincs semmi, még Karácsonykor is, amikor a Beatrice szakadó hóesésben adott koncertet olyan gyerekeknek, akiknek nem volt hova menni. Ott álltunk a mínuszban, szólt a zene, és mindenki hálásan iszogatta az osztogatott forralt bort.

A Pecsában töltött időszak a fiatalkorom, tulajdonképpen ott nőttem fel. Akkor éreztem, hogy felnőtté váltam, amikor egyik este, 22-23 éves koromban, otthagyták rám az egész házat, egyedül, miközben zajlott egy rendezvény – és amikor mindenkiért aki épp a házban volt, én feleltem. Rendben lement minden, de az eléggé meghatározó élmény volt. Mert mindig a rendezvény, a produkció volt az első. Ha valaki erre nem képes, az ezt ne csinálja. Mert ott kell lenni, mert mindent meg kell tenni a sikerért, mert előfordul az, hogy bár nem a te dolgod, de dögnehéz cimbalmot kell a színpadra cipelni, vagy egy elkeseredett zenésszel meginni két üveg vodkát meg egy üveg gint (holott munka közben nem iszunk). Amíg az utolsó ember el nem hagyta a házat, addig te vagy a felelős.

Az évek alatt kialakult, hogy kinek mi a fő területe, ha megvolt a költségvetés, elengedtek minket és tiszteletben tartottuk a másik munkáját. Benéztünk a többiek rendezvényeire – ettől is volt olyan jól egyben az egész. Tudtuk és ismertük a hibáit, hogy szarul néz ki, hogy szar a sör, de ezzel együtt szerettük.

Én a klubokat vittem – szerettem a gyerekeket és szerettem azokat a gyerekeket, akik a klubokat szervezték. A hétfőnkénti megbeszéléseknek olyan hangulata volt, mint az elmebetegek rekreációs körének, de nagyjából a klubok is erről szóltak: hogy meg tudtad osztani a dilidet olyan elmebetegekkel, mint amilyen te vagy. Nem véletlenül volt hatalmas érték ezekben a közösségekben, és nem véletlen, hogy én szerettem volna összekovácsolni őket, hogy fogadják el, ha másnak más az érték, hogy segítsenek egymásnak és tartsák tiszteletben a másik hülyeségeit és rajongását. Kirándulni vittem őket, közös programokat szerveztünk, még hatalmas karácsonyi buli is volt a nagyteremben, ahova klubvezetőket és újságírókat hívtunk meg, és minden klubból 10 embert.

Ezekben a klubokban a személyes kapcsolat volt az egyik legfontosabb erő, amit ma – ahogy a rajongást magát – csak ritkán tapasztalok máshol, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Pecsa tényleg egy ifjúsági központ legyen. A szívemhez legközelebb a Queen Klub állt, de ez nem csökkenti például a Depeche Mode Klub érdemeit, amire még külföldről is jöttek fénykorában.

Ezeken túl talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy nincs olyan zenész, akivel dolgoztam, aki lecsapná a telefont, ha felhívom. Sokra tartom a korrektséget, hogy ne csapjak be valakit és ne hozzam szar helyzetbe, mert a zenész: zenéljen. Biztosítani kell neki mindent, hogy azt tudja nyújtani, amit tényleg tud. Ha helyzet volt, sosem vártam senkire és sosem könyörögtem, hogy oldja meg – megoldottam én.

A munkának nem tekintett munka mellett pedig folyamatosan tolta ő is a zenét: volt, hogy több zenekarban játszott párhuzamosan, folyton próbált és utazott – Olyan érzésem van, mintha már minden faluban jártam volna ebben az országban, Gyulán pedig mindig volt valami csajom. De hát  ez van, zene nélkül nem lehet élni.

Vaszta Palit tulajdonképpen kérdezni is alig kell, csak úgy dőlnek belőle a történeteket – egy könyvet meg is írt, a többihez viszont már megvan az anyag -, egy olyan időszakról, ami sokaknak hiányzik.  És aminek egy olyan helyszínét bontották le az alapokig, ami sokáig hiánypótló volt a stadion- és a klubkoncertek között, és ami tudott a fiataloknak és fiatalokhoz szólni. Bízom benne, hogy valahol valakinek küldetése lesz betömni ezt a lukat, mert nagyon szívesen segítek benne. Majd megkérdezzük Palit is.

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név