“Hazajönni egyszerre volt tudatos és ösztönös”

Szalkay Rita

0

Rita először: a pincében, a pultnál – hogy milyen eseményen, az már nincs meg – a testvérével, sőt, mi több, az ikertestvérével. Amit nem nagyon akartunk elhinni, de nem mi voltunk az elsők. Van egy bátyánk, meg vagyunk mi, kétpetéjű ikrek. Nem nagyon szokták elhinni azt sem, hogy testvérek vagyunk, hát még azt, hogy ikrek, mert olyanok vagyunk, mint a tűz és víz.

Hogy milyen, ha valakinek van egy ikertestvére? Más, mert ő hiába született előbb, nem alakult ki köztünk hierarchia, és mindent meg kellett osztanunk – ebből persze rengeteg konfliktusunk volt. Ahogy abból is, hogy bár az alapelveink egyeznek, nagyon sok mindenben különbözünk. Hiába számíthatunk egymásra bármilyen helyzetben, sokszor egymáson éltük ki a feszkót – megtehettünk, mert annyira közel voltunk egymáshoz. De erre nagyon jó volt rádöbbenni, hogy változtatni tudjak.
A születésnapozás is más, mert nem az jut eszembe először, hogy mit kérek, hanem hogy én mit fogok ajándékozni a másiknak.

Rita messziről: két nagy döntés volt az életében, az egyik, hogy elköltözött Svédországba, a másik pedig az, hogy hazajött.
Megismertem egy svéd srácot, aki ide járt egyetemre, és aki szó szerint kivívta magának a szerelmemet. Orvosnak tanult Pesten, és bár az esze megvolt hozzá, az elkötelezettsége nem – és az orvosit nem lehet csak egy kicsit csinálni. Végül úgy dőlt el a dolog, hogy a leromlott átlaga miatt elvesztette az ösztöndíját, és nyáron hazament ugyan dolgozni, hamar felélte a pénzét, és vissza kellett mennie Svédországba.
Sokat beszéltünk erről, és teljesen egyértelmű volt, hogy hív magával. Én akkor nem éreztem úgy, hogy bármi kötne ide: Vica külföldön élt, én pedig itthon egyedül egy nagy házban, ráadásul egy jó barátom is szeretett volna menni, így belevágtam.

3 és fél évet éltem ott. Eleinte azt hittem, hogy nem talál majd meg a kultúrsokk, mert már voltam egy évet gimnazistaként Amerikában. Aztán később mégis beütött, mert valahogy nem tudtam beilleszkedni, pedig mindenki nagyon kedves volt. Kedves, csak a nagyja e mögött mégis távolságtartó, nekem viszont kell a pörgés, a tűz, a szenvedély és a mosolygás. Egy idő után úgy éreztem, mintha a belső lobogásomat szép lassan, fokozatosan lejjebb csavarják. Gyönyörű hely, csodás a természet, tiszták az utcák – de üresek is. Nekem annál sokkal több emberi kapcsolat kellett.

Rita közelről: Svédországba egy egész családhoz érkezett, akikkel a mai napig – a véget ért kapcsolat ellenére – tartja a kapcsolatot, vissza viszony nagyjából a semmibe jött. Bár akkor sokan hülyének néztek, amikor kiköltöztem, vettem Budapesten egy lakást, mert úgy éreztem, hogy szükségem van rá, és ez jó döntésnek bizonyult. Hazajönni ugyanannyira volt ösztönös, mint tudatos döntés: kint egyre jobban zavart, bármennyire szeretem a svéd családomat, hogy nem én teremtem meg az életszínvonalat. A pénzből egy csomó jó dolgot lehet venni, de a végén úgysem ez a fontos, itthon pedig a nulláról kellett kezdenem – de az én nullámról. Jó nevelést kaptam, jól éltünk, de gyerekként nem voltam ezzel tisztában, és a családi házból eleinte csak egyre lejjebb jutottam. Volt olyan, hogy a nagymamám gyűjtötte nekem össze a zsömlét. Nagy kontraszt volt, de jó tanulófolyamat – most pedig boldog vagyok itt és így, ennyivel. Amikor hazajöttem, a lakáson kívül semmim sem volt, se pénz, se állás, se kapcsolatok, de végül három nap alatt találtam magamnak munkát.

Rita felülről: mivel nagyjából három sarokra lakik tőlünk, gyakran látom eltekerni az erkély alatt reggel. Ha felinteget, a kutyák majd’ leugranak az erkélyről örömükben – biztos tudják, hogy Rita nagyon szereti a kutyákat, ahogy Rita kutyáját, Aidát is sokan megcsodálják, mert egy igazi hölgy. Ha arról van szó. Már gyerekként cipeltem haza minden nap egy kutyát, de mindig az volt a válasz, hogy majd akkor, ha kertünk lesz. Ezért meg voltam róla győződve, hogy miattam költözünk családi házba. Szóval ez egy gyerekkor óta tartó szerelem – Svédországba sem mentem volna, ha nem vihettem volna magammal Aidát. Sokat segített az, hogy ha nem volt kedvem kikelni az ágyból, miatta mégis meg kellett tennem.

Rita munkában: kora reggel, amikor az erkélyünk alatt teker el, iskolába megy, testnevelést tanít egy gimnáziumban. A diákok szeretik, ő pedig az a fajta tanár, aki először ember, csak utána szaktanár. Én sem arra a tanárra emlékszem az iskolából, aki sok anyagot adott le, hanem arra, aki olyan ember volt, és ehhez én is így próbálok meg hozzáállni. Ebben néha megpróbálnak elbizonytalanítani, de mindig rájövök, hogy nekem így jó.
A mai gyerekeknek amúgy is elég nehéz, túl sok az infó, és akkor még mi is megpróbálunk egy csomó adatot beléjük verni. Kell a klasszikus műveltség, de nem kell mindent tudni. Kell a rendszer és kell a keret, de sosem szabad vakon elfogadni a szabályokat: értsd meg, hogy mit miért teszel vagy kell megtenned. Ha pedig valami ellene megy az én logikámnak, akkor sem csinálom meg, ha muszáj.

Rita közelről, a lakásában: csupa mosoly. Jó, nem csak otthon, máshol is. Mosoly és kedvesség, amiben egyszerre bújik meg az empátia, de az a fajta lendület is, ami előrevetíti, hogy nem jó vele ujjat húzni. Ha azt bántják, akit szeretek, nem tudom visszafogni magam – másokért sokkal jobban ki is állok, mint magamért. Amikor gyerekek voltunk, én előbb tanultam meg beszélni, mint Vica – ő dadogott, én pedig sokáig fordítottam neki. Ez a fajta segítés és mentorálás azóta is jelen van életemben, nem véletlen, hogy érdekel. Szívesen foglalkozom olyan helyzetekkel, amikor két fél egy-egy igazságdarabkáját kell összehozni.
Másrészt, mivel én többet beszéltem, többet voltam a középpontban is – de amikor rám irányult a figyelem, hirtelen lelkiismeret-furdalásom lett. Hogy miért csak rám figyelnek, amikor figyelni kell a másikra is.

Az emberek nem egyformák, és nem is kell annak lenniük, de egyenlőnek – igen.

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név