“Amíg ki nem dobnak, itt maradok”

Timmel a konyhában

0

Van az úgy, hogy az ember benyomja a reboot gombot, hogy köszönöm szépen, én az életből most pár hónapig nem kérek repetát, inkább elmegyek valahova csinálni a semmit, hogy újra legyen étvágyam. Pár hónap csak, amíg újból feláll a rendszer, és kész folytatni azt a valamit, amit életnek hívunk.  Azalatt az idő alatt történhet valami, amitől úgy érezzük, hogy megtaláltuk egy régi kirakós rég elvesztett darabkáját, amitől ismét összeáll a kép, amitől hirtelen más irányba indulnak el a dolgok.

Mondjuk az, hogy egy unalmasnak nem mondható élet kellős közepén egy férfi átsétál a Lánchídon egy napfényes júniusi délelőtt, és Budapest, mint egy tapasztalt csábító, a megfelelő pillanatban dobja be az őszintét: nem ígérget, nem kecsegtet, csak van. Aki fogékony erre, annak azóta is tálcán kínálja a jót, és a férfi itt ragad.

Tim négy éve járt először Magyarországon. Látogatóba jött, otthont talált, barátokkal, zenével, álomkonyhával (a dőzsölés játszóterével), kapcsolattal, történelemmel és történetekkel. Ha megkérdezed, honnan jött, azt mondja, hogy a Földről, amit komolyan is gondol: apja révén angol, anyja révén francia, amúgy az Egyesült Államokban született, és megjárt pár földrészt, mielőtt átsétálhatott volna azon a hídon azon a délelőtt.

Amíg mesél, fehér kötényben főz valami  kínai kaját egy akkora konyhában, mint a nappalink. Mindenhol rozsdamentes acél,   lábosok, fakanalak, üvegek, flaskák, palackok, kések katonás rendben, vájlingnyi mosogató, ipari szagelszívó, tűzhely, sütő és számomra teljesen ismeretlen eszközök, szószok, mártások, alapanyagok, hatalmas szekrény titkos összetevőknek, masszív polc a mázsányi szakácskönyvnek, szék az éhezőknek, poharak a szomjazóknak és ide-oda rejtett hűtők, amikből ki tudja, mi kerül elő legközelebb. Az igazat megvallva, sosem szeretném tüzetesen átnézni egyik hűtőt sem. Legyen titok, legyen meglepetés, legyen – romantikusan elbűvölő.

Mert Tim történetei ilyenek: romantikusak és távoliak, amiknek nem akarjuk tudni minden egyes részletét. Maradjanak csak meg azok a félig homályos, félig titokzatos részletek, amiket jobb híján kiegészítünk magunknak, és amik világkörüli útra visznek minket egy roskadásig megpakolt konyhapult körül (mint a valahonnan előkerülő szárított szöcskék és mezcal, de az egy másik történet).

Tim nem volt egyszerű gyerek: 18 éves koráig két dolog volt állandó az életében, a zene és a drogok. Aztán jött a felismerés, hogy nem biztos, hogy börtönben szeretné tölteni az ifjúságát, és leállt (mármint a drogokkal). A csapnivaló tanulmányai miatt viszont esélye sem volt bekerülni egy rendes egyetemre sem, így eltöltött egy kis időt egy mexikói árvaházban. Amint megjött az esze, és elmúlt belőle a ’mérges vagyok a világra’, sikerült bekerülnie egy iskolába, ahol latin-amerikai kultúrát tanult, többek között portugált – és ott hallott először bossa novát, amitől a lelkének egy új darabkája került a helyére (én meg így ismertem meg, hogy bossa novát játszik, és szentül hittem, hogy brazil). Attól kezdve nem volt kérdés, hogy a gitár, ami addig nem különösebben izgatta – bár 10 évesen kapott egyet, pár akkord után félretette, fiatalon meg elég volt 3-4 szám, hogy lányokat bűvöljön el – így vagy úgy állandó partnerévé válik.

De ez még csak a sztori eleje (Még csak a húszas éveimnél járok, tudsz ilyen gyorsan írni? Nem, úgyhogy inkább felveszem): az egyetem után dolgozott Mexikóban, egy olasz bankár privát partján, ahol mélytengeri halászattal szórakoztatta a pihenni vágyókat, és amiről az apja azt mondta neki, hogy élete legjobb munkájaként fog rá visszaemlékezni (úgy lett). Járta az amerikai vidéket egy filippínó barátja társaságában, miközben billiárdból és szerencsejátékból élt (a billiárdot gyerekként tanulta igazi, bárszékekhez nőtt vén rókáktól).  Lett halálosan szerelmes a New York-Párizs vonalon egy stewardessbe, akivel egy évig távkapcsolatban, majd 20 évig házasságban élt. Tanult és dolgozott a szakma csúcsainak számító séfek mellett Franciaországban 12 szerencsés kiválasztott társaságában, csinált szoftvercéget New Yorkban és hagyta elveszi az egyik legjobb ötletét (hogy egyszerű domain-neveket vásároljon és árverezzen el). Született egy fia és eldöntötte, hogy a saját apjával ellentétben ő nem fog 3-4 évente költözni, és egy helyen neveli fel. Elvált és közben rengeteget tanult a konfliktuskezelésről, majd lett elege egy kicsit mindenből: zenélni akart és utazni.

Túl kicsi az a Kína kettőnknek, mondja az aprócska Kínáról, ahol a testvére él (aki a keleti gyógyászat David Bowie-jának számít, és egyike azon kevés nyugati embereknek, akik ismerik a szakmát), és ahol 8 hónapot töltött, mielőtt itt kötött volna ki. Ha fiatalabb vagyok, biztos ott maradok, de túl messze van mindentől. Budapesten döbbentem rá, hogy mennyire hiányoznak az európai városok. És ahogy telt az idő, egyre több kapcsolódási pontot fedeztem fel – közvetett és közvetlen ismerősöket, az izgalmas mindennapokat és kiváló zenészeket, akik szívesen játszanak együtt velem, holott nem vagyok profi, ők meg igen.

Tim hízelgően jó véleménnyel van a magyarokról (közben rendíthetetlenül főzi a kínait): szerinte okosak, érdekesek és lépten-nyomon tetten érhető a sűrű történelem, amivel mindannyian így vagy úgy birkóznak. Szereti a zenészeket, szereti a tehetségeket, lelkesen és örömmel ismeri el, ha valaki jó valamiben. Gyűjti a jó pálinkát, a jó borokat és a jó termelőket, mert alapanyagból sosem elég. Gyakran van nála gitár, ha elmegy, és gyakran van nála vendég, ha nem megy el otthonról. Kóstol és kóstoltat, és közben leplezhetetlen életörömmel élvezi az életet – amit megtanult értékelni.

Nem hiszek a nemzetekben, a vallásokban és a határokban – szerintem mindenki pont ugyanannyira éri magát elveszettnek ezen a hatalmas bolygón. És igen, megesik, hogy valaki nem ott találja meg az igazi otthonát, ahova született. Mert kulturális különbségek igenis vannak, de ezeket ünnepelni kell és terjeszteni, nem pedig kisajátítani vagy elzárni. Mindenkinek hagyni kéne, hogy oda utazzon és ott éljen, ahol akar – ahol igazán boldog. Ahol tényleg otthon van.

És főz tovább, ami gyerekkora óta a szenvedélye, főzni és enni és kínálni még akkor is, amikor már mindenki jóllakott, mert úgyis elfogy valahogy, és mert az elég az elég, de a túl sok – az pont jó.

Az idő nem megújuló energiaforrás – ha elvesztegeted, akkor saját magadat vesztegeted el. Apám olyan ember volt, aki mindig azt csinálta, amit akart – akkor is, ha ezért nagy árat kellett fizetnie. És igen, ha követed az elképzeléseid, az néha lemondásokkal jár- de ez mindenkinek a saját döntése. Én úgy döntöttem, hogy itt maradok, és most van egy olyan konyhám, amilyet megálmodtam, van mellettem társ, jó emberek vesznek körül egy jó helyen, zenélhetek és azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Mindenkinek vannak rossz napjai, démonai és szenvedélyei, amik néha felülkerekednek, de amióta itt vagyok, próbálok tudatosabban élni. Persze csináltam már buta dolgokat, és abban is biztos vagyok, hogy fogok is – de amíg ki nem dobnak, addig itt maradok.

 

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név