“A ruháimon keresztül nem tudok hazudni”

Dávid Ildi a Drenkromról, a punkról, a divatról - és magáról

0

Ildit egy kézműves piacon szúrtam ki, egész egyszerűen azért, mert igen sok csillogó dolog vette körül. Továbbá arany, rózsaszín, fekete lakk, metálfény, csipke, műanyag, kézzel festett minta és hasonló diszkrét  holmik. Az, hogy nem igazán gondolkodik  klasszikus  értelemben vett visszafogott ruhákban, viszonylag hamar lejött – ahogy később az is, hogy van saját elképzelése arról, mi számít visszafogottnak.

Engem pedig nagyon érdekelt, hogy milyen történeteket mesélnek ezek a ruhák, hogy milyen elmében fogant az ötletük, hogy mit akarnak mondani a tervezőről és mit mesélhetnének el a potenciális viselőről. Mert nem, tényleg nem egyszerű darabokról van szó: aki  mondjuk a letisztult minimálban hisz, az vajmi kevés eséllyel talál köztük magának valót. Nem úgy az, aki szereti a meghökkentő, már-már furcsa és másfajta esztétika mentén születő ruhákat.

Hiszen Ildi nem tagadja – és nehezen is tehetné -, hogy a punk, a polgárpukkasztás, a határok feszegetése nem új keletű szerelem számára, sőt, elég régóta tart. Amikor 5-6 évesen utaztunk anyukámmal, és láttam a Moszkva téri punkokat, már akkor sem az jutott eszembe, hogy úristen, hanem az, hogy DE JÓ, milyen szép színes hajuk van, milyen érdekesen öltözködnek, és milyen izgalmasak a többi emberhez képest. Aztán nyilván eltelt egy kis idő – bár gyerekként sem lehetett akármit rám adni -, mielőtt megfogalmaztam volna magamnak, hogy én is punk vagyok.

Számomra ez az egész a szókimondást jelentette és azt, hogy bármit megtehetek, amit szeretnék. 16-17 évesen még inkább alter voltam – a hippik sosem izgattak -, és utána szippantott be a punk szcéna. Óbudai vagyok, úgyhogy az óbudai punkokkal lógtam együtt, ott ittuk a kannásbort és szívtuk a cigiket. Fiatalon nyilván volt ebben egy nagy adag lázadás a szüleim ellen, és rettenetesen izgalmasnak tűnt az egész. Rózsaszín hajam volt (anyám szerint ízlésficamom van, hogy szeretem a rózsaszínt, szerintem nem az), szakadt cuccokban, csíkos zokniban, tornacipőben is mindenféle borzalmas dologban jártam, szedtem jegyet Freefeszten, és csináltam mindenféle hülyeséget. Aztán idővel nyilván konszolidálódik az ember, de ez teljesen természetes.

A punk viszont ennél sokkal többet adott nekem, és tudom, hogy sokan félreértik, mert messziről agresszívnak és szakadtnak hat. Holott ami agressziónak tűnik, az sokszor csak a zene átéléséről  szól, a pogóról és a mosh-pitről. Akárhányszor fellöktek koncerten, egy pillanattal később már kaptak is fel, mert ez nem az egymás elleni agresszivitásról szól.  A saját magad által készített ruhák, cipők, kiegészítők és frizura pedig – ha szakadtnak is tűnik – arról, hogy legyél elég bátor különbözni. Hogy legyél elég merész nem késznek venni dolgokat. Hogy akár merj megkérdőjelezni egy fennálló rendszert, és ezt merd jelezni a többi ember számára.

Ez a csináld magad-divat nagyban meghatározza, ahogy a ruhákhoz és a tervezéshez állok, és tulajdonképpen ebből nőtte ki magát az egész. Csináltam magamnak egy-két cuccot, ez tetszett másoknak, és akkor úgy voltam vele, hogy miért ne csinálhatnák többet – vagy mondjuk miért ne foglalkozhatnék ezzel komolyabban. 

Suli után jártam Írországban, Angliában, Görögországban, Lengyelországban, világot látni, dolgozni és angolul tanulni, és sosem tudtam, hogy mit keresek. Most már körvonalazódik, hogy ez a divat. A punkokon kívül a családom nőtagjai is nagy hatással voltak rám ebben, akik szintén kreatívan öltöztek a sokszor a saját maguk  által készített ruhákba. Régen nem volt ennyi konfekció, és sok ruhát át kellett alakítanod, hogy passzoljon rád. Vagy megvarrtad te, vagy fogtál egy varrónőt, aki elkészítette neked.

Ez a mai elszemélytelenedett divat meg  nem nekem való, általában turkálóba járok, és az esetek nagy részében csak ott találok kurvajó cuccokat, amiket nem tudok otthagyni – egy fast-fashion boltban nem. A tömegterméket itt, Budapesten ugyanúgy megkapod, mint pár ezer kilométerrel odébb, és az meg kit érdekel. A fogyasztói társadalom amúgy is úgy zabálja a ruhákat, mint mondjuk a hamburgert (ez egy elég anti-imperialista hasonlat volt), se minőségük, se értékük nincs.

Én a ruháimon keresztül nem tudok hazudni – sokszor egy tudatalatti emlék jön elő, amiből egyszer csak ruha lesz. Sok színre, formára és mintára emlékszem gyerekkoromból, amik inspirálnak és megihletnek, de készítette már ruhát egy elhunyt zenész barátom emlékére is, emiatt nyilván érzelmileg is kötődök egy-egy darabhoz.  Amikor megkérdezik, hogy miért nem csinálok egyszerűbb, könnyebben eladható dolgokat, akkor csak azt tudom mondani, hogy azért, mert az nem én vagyok. Mert nem jut eszembe olyat csinálni, ami nekem nem tetszik – abból úgyis olyan sok van.

Ildi tényleg nem fogja vissza magát, ha tervezésről van szó – valami csavar, extra vagy a sorból következetesen kilógó minden ruháján van. Amire nem számítanál, ami túl nagy vagy túl átlátszó, szokatlan anyagkombináció vagy váratlan minta.

Az lenne a legjobb, ha csak terveznem kéne. Valamennyire megtanultam varrni, de tudom, hogy a varráshoz szükséges precizitás és türelem nem mindig van meg bennem, néha alig várom, hogy egy ötletből kész ruha legyen, és csak felhúzom magam rajta, ha nem megy elég gyorsan. Ha pedig a saját márkádat szeretnéd beindítani, akkor az elején minden folyamatot neked kell lezavarnod – minden kreatív folyamat a tied, ami elég bonyolult tud lenni.

Amúgy sosem voltak távlati terveim, én mindig csak úgy vagyok, és történik velem a jelen. Szar élményeim sincsenek – mindennel úgy vagyok, hogy na, ez is megtörtént. Ezen is túl vagyunk. Jöhet a következő.

És ha egy ruha kész? Akkor az a maga harsány visszafogottságával várja, hogy valaki megértse a történetét, és nyílt színen is meg akarja mutatni másoknak.

Itt nézheted meg Ildi ruháit:

drenkrom.com
Facebook-oldal
Instagram

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név