“Az önmotivációs helyzetek a legfontosabbak”

A MégIs Társulat

0

Komoly hobbi, kibontakozási lehetőség, energialabda, impulzus az emberi dolgokból, önreflexió, interakció, őszinteség, türelem – szavak arra, hogy mit jelent a MégIs Társulat tagjainak az, amit csinálnak.

Kontextus és történet nélkül tök üresnek hatnának ezek a szavak, de az arcokat, a viszonyukat és az előadásaikat elnézve ezek a szavak nem lepedőre írt propaganda-szlogenek, amiket a légüres térben lobogtatnak, hanem tényleg így is gondolják. Egy amatőr társulat, melynek tagjai hetente egyszer összegyűlnek, gondolkodnak és vitatkoznak, meggyúrják-megdolgozzák egymást, hogy aztán – kevésbé intenzíven ugyan – megtegyék ugyanezt a nézőikkel is, komoly történeteket boncolgató, interaktív, bevonó-színházas, saját darabjaikkal.

A történet 10 évvel ezelőtt kezdődött a Blahán, a fővárosba frissen felkerült egyetemistákkal, akik szerették volna folytatni azt, amit Győrben elkezdtek – akkor még Artfolyam néven, de már akkor is Fekete Anikó vezetésével. Ő a kortalan origó, aki terel és irányít, és aki már sok előadáson, műfajon, kísérletezésen, témán és tagcserén vitte végig a társulatot.

A csapatban épp csak lányok vannak – véletlenül, nem direkt alakult így. Egyikük sem említi a fiúk hiányát, de női társulatként sem hivatkoznak magukra. Most ez van, ebből kell dolgozni – mert a mostani előadásaik saját témákból, saját tapasztalatból és alapanyagból készülnek. Ehhez pedig tulajdonképpen semmi másra nincs szükség, mint őszinteségre és egymás iránti tiszteletre, mert a próbafolyamatokban mindenki ugyanannyira kiveszi a részét a melóból, még akkor is, ha az néha fájdalmas – mert ez többet ad, mint amit látszólag elvesz.

Az Artfolyam nagyjából két év közös munka után változtatott nevet és koncepciót: az elején még irányítottan hívtak maguk közé tagokat, majd pár évvel később még nagyobbat nyitottak. Az elmúlt években sok ember fordult meg a társulatban, és maradt hosszabb-rövidebb ideig,  de a lehetőség még adott. Akinek van egy éves színjátszói tapasztalata, az szeptembertől bátran csatlakozhat, és viheti magával az őket foglalkoztató kérdéseket, a benne dolgozó energiákat és a tenni akarását – mert az önmotivációs helyzetek a legfontosabbak, mondja Anikó.

Motivációból pedig nincs hiány: bár sok helyről jöttek, különböző életszakaszokban vannak és különböző szakmákban tevékenykednek vagy épp még tanulnak, a társulat tagjai komolyan veszik, amit csinálnak. Mindenki belead és kivesz valamit, amit később, máshol és máshogyan hasznosítani tud úgy, hogy közben létrejön egy idegeneket is megmozgató és bevonó előadás.

Hogy mit ad a társulat tagjainak ez az egész, arról a MégIs 10. évfordulóját ünneplő, idén minden hónapban megrendezett bandázások egyikén kérdeztem végig a lányokat  a Margitszigeten.

Rebó friss tag, még nincs egy éve, hogy csatlakozott a társulathoz – egy drámatáborból ismeri Anikót. Sosem voltam színjátszós arc, de már rég ki szerettem volna próbálni, mert még sosem szerepeltem így színpadon. 9 hónap Hollandia után jöttem haza, és nem igazán tudtam, hogy mit akarok – ezért az elmúlt egy évemmel úgy voltam, hogy most bármit megtehetek és kipróbálhatok, amit csak akarok, még hegedülni is elkezdtem. Itt a társulatnál elsősorban magamat fejleszthetem, mert a tréningeken keresztül sokat tanulok önmagamról. Nagyon lámpalázas tudok lenni, és ebben sokat segít a színjátszás.

Betti Szegedről jött, és Pesten hiányzott neki a színpad – ő  így csöppent a társulatba három éve.
Teljesen más a módszer és az alternatív forma, amivel itt dolgozunk, mint amihez hozzászoktam, de ez nagyon jó. Saját magunkból, saját szöveggel alakítjuk az előadást, amihez rengeteg őszinteség kell – és ez néha nehéz. A MégIs sokat tágított a határaimon, mert gyakran kell improvizálni, és az teljesen más látásmódot ad az embernek. Annyi apróságra – köztük a néző reakcióira is – kell figyelni, ráadásul minden korosztály máshogy reagál. Én szeretem, hogy provokatív, direkt és kötetlenebb formában valósítjuk meg a globális és aktuális témákat, mert így megdolgoztatjuk az embereket.
És amiért nagyon hálás vagyok: hogy tök jó emberekkel találkoztam itt, akiket hiba lenne nem ismerni. 

Csegi még Győrből ismeri Anikót, és szintén 3 éve tag – most épp Amerikában dolgozik, ahova a beszélgetés másnapján indult. Azt szeretem, hogy sok különböző fiatal felnőtt jön különféle helyekről, és mindenki egy teljesen másfajta hétköznap után érkezik meg este, fáradtan – de amint ott vagyunk, megérkezik az energia  is, ami  akár az egész hétre feltölt. Anikó módszereinek és láthatatlan munkájának nagy szerepe van abban, hogy olajozottan működünk, és minőségi időt tudunk együtt tölteni. Sokáig táncoltam, és azután a közeg után felüdülés az, ami itt van, hogy lehet együtt dolgozni és gondolkodni. Szívesen dolgozom bármilyen anyaggal, mert bízom Anikóban és a többiekben – ami pedig engem külön foglalkoztat, az az erőszak kérdése és mivel az előadásainknak mindig van valamilyen pedagógiai célja, szerintem ezzel érdemes lenne foglalkoznunk. 

Olga lassan két éve tag, és régóta színjátszós – neki is hamar megtetszett az, amit Anikó csinál, és a társulatnál ragadt. Valahogy egyértelmű volt – tetszett a nyitottságuk, ahogy dolgoznak, és az, hogy van idő megismerni egymást és kialakítani egy családias kötődést. Így könnyebb együtt dolgozni, mert mindenki kiveszi a részét a melóból. Egyébként élelmiszermérnöknek tanulok, és a próbák nekem kapukat jelent a szabadságra és a művészetekre, mert mindenkinek kell valami más, nem csak az, amiben hétköznap él. Amióta itt vagyok, nyitottabb lettem, új nézőpontokat kaptam – egy előadás után pedig egyszerűen jobb kedvem van. Ez egy jó csapat és egy olyan hely, ahova szívesen megy az ember. A közös pont mindenkinek.

Goti Anikóval együtt végezte a színháztudomány szakot a Károlin, és bár előtte nem játszott, mindig is vonzotta a dolog. A legutóbbi darabban ugyan nem szerepelt, de évek óta tagja és része a csapatnak. Minden este új kihívás elé állít, mert csak abból tudok dolgozni, ami épp a lelkemben van, ugyanakkor ki is kell szakadni a jelenből és kívülről nézni a helyzeteket. Ez a kettősség, az egyszerre közel és távol lenni elég nehéz. Talán pont ezért segít ez a fajta színjátszás az önreflexióban. Az előadásokban pedig azt szeretem, hogy nincs kész válasz, és a nézőkből kell kihoznunk az este válaszát. Nagyon érdekes folyamat, ahogy megszülik – kifejezetten akkor, ha nem happy end, mert akkor úgy érzem, bevallják maguknak, hogy nem minden rózsaszín.

Erika novemberben csatlakozott a MégIshez, ha megtetszik, maradok felkiáltással. Amúgy matek-fizika szakos tanár, aki színjátszócsoportot is vezet iskolájában, amihez sok tréninges tapasztalatot fel tud használni. Szeretem a színjátszást, játszom máshol is – ha ez nem lenne, nem tudom, mit csinálnék magammal. Azt látom, hogy mindenki elkötelezett, csináljuk, mert akarjuk csinálni. Anikó nagyon jó vezető,  következetes és határozott, de ez sosem megy a kapcsolatunk kárára. Nekem fontos, hogy a próbák után értéket tegyünk le az asztalra, szórakoztató, de komoly témákat, hogy legyen valami mélyebb tartalom – és ez fontos a nézőknek is. Az interaktivitás ráadásul rögtön megdolgoztatja az agyad, és menet közben gondolkodtat el valamin, ami érdemes.

Eszti szintén régóta ismeri Anikót, és nagyjából két éve érkezett a társulathoz, de csak egy darabban, a Merre? című előadásban szerepelt. Most baristaként dolgozik, amelyet megelőzően volt menekülteket segítő szociális munkás és PR account is egy kommunikációs cégnél – teljesen más területek, de mindkét helyről a kiégés veszélye miatt váltott. Hiányzott az alkotás, ahol ki tudom fejezni az érzelmi frontjaimat. Középiskolában négy évig színjátszóztam, és az négy nagyon meghatározó év volt a számomra a személyiségfejlődésben és abban, hogyan dolgozol együtt egy csoporttal. Akkor a színjátszó elsődleges dologként volt jelen az életemben, itt pedig inkább másodlagosnak érzem – leginkább a felnőttséggel járó feladatok miatt, amit munkának hívunk. Ez nem baj, csak más, mint diákként csinálni a színjátszósdit.

Anna jelenleg a legrégebbi tag, nagyjából 5 éve van a társulattal. Hétköznap 4 különböző iskolában dolgozik védőnőként, de a színészet komolyabban is érdekli. Minden évben elhatározom, hogy felvételizek színésznek, és idén végre be is adtam a jelentkezésem.  Nincs ezzel nagy tervem, nem álmodom azt, hogy híres színésznő leszek, de szeretném képezni magam szakmailag. Ez tölt fel, úgyhogy még sokáig csinálni szeretném. A társulatnál szeretem a közös alkotás és gondolkodás folyamatát, aminek a végén az előadás a te gyereked is. A próbák mindig újraélesztenek, és lendületet adnak egész hétre. Egy kicsit terápiás jellegük is van, hiszen magunkból építkezünk. Az interaktivitásban pedig azt, hogy ki kell léptetni a nézőt a komfortzónájából és rákényszeríteni, hogy gondolkodjon. Így azonnal megvan a visszacsatolás, hogy mit értett meg abból, amit látott.

Anikó maradt utoljára, akivel leültem beszélgetni, és közben ugyan totál ránk sötétedett a Margitszigeten, azonnal elkért két mobilt, hogy világíthassa a papírt, amire jegyzetelek. Az interaktív színház szerintem kell, hogy arra sarkallja a 21. századi embert, hogy ő maga érdeklődjön afelől, ami történik vele, és szívesen kapcsolódjon be egy alkotási folyamatba. Ráadásul sok társulati tagot foglalkoztat a drámapedagógia és a színházi nevelés. Továbbá nagyon érdekes az a kettős tudat, amivel fejben jelen kell lenni a “színpadon” ebben a műfajban. Egyrészt nyomon kell követni a nézőt, másrészt a szerephez képest tartani a célt, miközben az egyik legfontosabb eleme: hogy a résztvevő érvényesen és okkal legyen megszólítva, érdemleges párbeszéd, közös gondolkodás vegye kezdetét. Ezt szeretik, akik hozzánk járnak. A résztvevők is, a tagok is, és én is.

Hát még én, aki nagyon várja már a következő bemutatójukat, amiről ugyan nem nagyon pletykáltak, de – állítólag – ismét fontos kérdést feszeget. Úgy legyen.

Ha többet szeretnél tudni a társulatról, akkor itt és itt olvashatsz még róluk.

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név