“Csak. Mert ez tetszik”

0

Julcsi határozott és karakteres – az a fajta valaki, akitől ha megkérdezed, hogy de… miért ezt fested, akkor előbb felnevet, és utána rávágja, hogy Csak. Mert ez tetszik.

Aztán persze el is tudja magyarázni, hogy mi miért és hogyan mozgatja meg a fantáziáját, de azt is határozottan és elhivatottan teszi, mint aki tényleg együtt él és létezik azzal, amit létrehoz. Mögé áll, farkasszemet néz veled és büszke rá, hogy azt alkotta, amit.

Legutóbbi kiállítása a Pink Society volt a cARTc projekt galériában: nagy szénrajzokat, egy obeliszk-szerű installációt és egy sűrű animációt készített, hogy felfejtsen egy összetett és sok oldalról körbejárható dolgot, a szubjektív emlékezetet.

Aminél azért le lehet ragadni egy pillanatra, és meg is tesszük: Julcsi a szubjektív emlékezésről írta a szakdolgozatát is, mert foglalkoztatja, hogy mi hogyan ragad meg egy ember pszichéjében, és azt hogyan árnyalja egy történelemkönyv, a családi narratíva, vagy más emberek személyes élménybeszámolói.

Azt meséli, hogy már akkor, amikor az egyetemen tanult a Tanácsköztársaság rövidke korszakáról, erős kötődést érzett ahhoz a 4 hónaphoz. Fiatal nőként nem az ideológia, hanem a szubjektív emlékezés kapcsán érdekelte a dolog – végül 2 évig pihentette és érlelte magában a kiállítás anyagát.

A szénrajzok alapjait a Tanácsköztársaság idején megvalósult, május elsejei felvonulás hatalmas köztéri alkotásairól és időszakos installációiról készült, fekete-fehér fényképek adták. A könnyű szerkezetű alkotások monumentalitása, köztéri, tömeges megjelenése, az erő, a geometria, a hatalmi propaganda és az avantgard furcsa, de lenyűgöző együttese. Julcsi ezeket a képeket retus módon színezte át és jelenítette meg, mintha a lassan megkopó emlékezet és a maradék emlékfoszlányok egy fokkal áttetszőbben öltenének formát. Így a szénrajzokra került egyetlen szín nem a Tanácsköztársaság erős pirosa, hanem a lágyabb, fakóbb rózsaszín lett – és amivel így egy plusz értelmezési csavar, a gender-vonulat is a képekre került.

Tulajdonképpen feltettem magamnak a kérdést, hogy egy párhuzamos dimenzióban, egy science-fictionban milyen lenne a mai társadalom női diktatúrája. Így került egy réteg candy, pop,  irónia és groteszk erre a történelmi alapú anyagra.

A rajzokat egy rózsaszín zászló, egy ember nagyságú, rózsaszín lufikkal megtöltött átlátszó obeliszk (mindenki keressen rá nyugodtan olyan értelmezést, amilyet csak szeretne, nekem lett rögtön vagy három) és egy rövid animáció egészítette ki, amit egy barátjával készítettek.  Az animáció eklektikusan válogatott és váltakozó karakterei alatt Julcsi egyik orosz barátnője számol visszafele oroszul, illetve a Rákóczi-induló pattogó taktusai szólnak – ezt Julcsi valamikor a telefonjával rögzítette az utcán, és később úgy gondolta, annyira szürreális, ahogy a kiállítás anyagához passzol, hogy tökéletesen illik a „zavarodott káoszba”, aminek a végén a kiállításon látható obeliszk egyszer csak elszáll.

Az anyag elkészülését egy nagyjából 1,5 évig tartó, érzelmileg és szellemileg üres csend előzte meg Julcsi életében, amiről azt mondja, hogy nem tudta, mit csinál – de úgy van vele, hogy vannak bizonyos folyamatok az életben, amiket nem lehet siettetni, amihez idő kell. És ezt az időt igenis ki kell várni türelmesen, mert előbb vagy utóbb úgyis meg lesz az eredménye. Ő  személy szerint szeret aprólékosan felkészülni egy projektre vagy kiállításra, igenis szeret utánamenni a dolgoknak, a mögöttes tartalmaknak, szereti felépíteni a teoretikus részt és összeszedni a lehetséges jelentéstartalmakat vagy értelmezési síkokat. Minél szélesebb a látóköröm, minél többet látok és tudok, annál kifinomultabban tudok lenni és annál kifinomultabban tudok nyúlni egy témához is – ahogy egyre inkább megértem benne saját magamat is – ezt pedig érződik azon is, ahogy beszélgetés közben el-elgondolkodik azon, hányféleképpen lehet még a legújabb anyagát értelmezni. Vagy azt, ahogy ő végigment az alkotási folyamaton. Vagy ahogy a saját emlékezete működik.

Hogy miért lett festő, arra azonnal tud válaszolni: Mert ezt akartam csinálni. Gyerekként néztem a nagyanyám egyik csendéletét a falon és izgalmasnak tűnt. Hamar rájöttem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom, úgyhogy ez nálam gyerekkori szenvedély. A szüleim részéről persze voltak próbálkozások – a pénz miatt -, hogy inkább ne legyek festő, meg az egyik szomszéd hozta néha a ’Jobb lenne, ha inkább valami hasznosat’- kezdetű érvelést, de ez nem sokat ért. Persze, ha már tényleg az akartam lenni, akkor mindenben támogattak.

A kiállítások és projektek mellett most Csepelen tanít rajzot egy alapítványi iskolában, heti öt órában és annyi pénzért, hogy inkább nem mondja meg, mert olyankor hülyének nézik, hogy ennyiért hajlandó oda kijárni. Szeretni se nagyon szereti a poroszos, poros és merev rendszert, de egyenlőre érdekes kihívásnak tartja. A diákjaim nem értik, hogy mi az a művészet – vagy hogy mi az a művész, és szerintem ez az egész tök szomorú. Mert ez jelzi azt, hogy a művészet nem jelenik meg és nem lép kapcsolatba az emberekkel, ehelyett mikrogalériákba szorul, elzárkózik  és eltávolodik. Pedig akkor tudna változni,  reflektálni és betölteni a szerepét, ha – ahogy a mondjuk a Tanácsköztársaság idején – kivonulna az utcára is. Én nagyon szeretnék egyszer nagy, köztéri installációkat készíteni, csak az sok pénz.

És ha már pénz: Julcsi épp egy falfreskó- és némi lakberendezős megrendelésen is dolgozik, mert jól tud jönni a havi fix, ráadásul szakmailag is érdekes meló: új anyagokkal és térben kell dolgoznia, amiből sokat profitál. Serkenti a kreativitásom egy új feladat, és a sík után most már a teret sem élem megy nagynak.

Közben már a nyári tervei is megvannak: új absztrakt sorozatba fog kezdeni és a Pink Society animációját fogja folytatni. Abban pedig biztos vagyok, hogy ha legközelebb összefutunk, akkor is festékes lesz a keze, mint most.

 

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név