Életem képe

0

 

Amikor Józsinak fia született, valami örökre megváltozott benne. Könnyeivel, félelmével, tehetetlenségével, örömével és kíváncsisággal vegyes borzalmával küszködve videózta és fotózta végig az egész apás szülést, jobb híján – mást úgysem nagyon tehetett. Fehéredő ujjakkal fogta a kicsi és abszolút kézre nem álló telefonját, és egy életre megfogadta: a gyereket soha többet nem dokumentálja mobillal.

A tejfakasztón persze büszkén mutogatta a felvételt, de az illem úgy diktálta, hogy folyamatosan szabadkozzon a videó és a képek minőségéért, és többször rámutasson a csapnivaló hangra, az életlen részekre és a helyenként – a nem megfelelő világítás miatt túlságosan zajos területekre. Ki a faszt érdekel ez, Józsikám, hát megvan a kölyök, igyál még egyet, nehogy elapadjon a tej.

Józsi aztán – kicsit talán a rosszul sikerült felvételek miatt is – természetesen odarakta magát, és csak két nappal később tudott visszatámolyogni a kórházba, ám még mielőtt tiszteletét tette volna hős neje és a frissen érkezett csemetéje előtt, gyorsan vásárolt egy kompakt kis gépet.  A kórházban aztán nem tudott betelni az örömmel – hogy milyen szép éles és világos képeket készít a gép. Telelőtte szépen a memóriakártyát azon melegében, minden beállítást kipróbált, és csak otthon vette észre, hogy lemaradt az első közös szoptatásról. De egye fene, lesz még másik.

Attól fogva minden nap a zsebében hordta a gépet, nehogy bármilyen fontos pillanatról lecsússzon. Az utolsó kórházban töltött nap – a hazaút – az első otthon töltött pillanat – és az első otthon töltött éjszaka, és így tovább. Hamarosan annyi képet csinált, hogy nem győzte válogatni a legjobbakat, tehát először: vásárolnia kellett egy külön erre a célra fenntartott vincsesztert. Másodszor pedig: hamar rájött a kis gép korlátjaira. Mert az addig oké, hogy a gyereket egyben tök jól le lehetett vele fotózni, de mondjuk közelről, vagy csak egy részletet már annyira nem. Ha lúd, legyen kövér: az első két hónap után itt volt az ideje egy új gépnek, és Józsi heteket töltött azzal, hogy kiszaszerolja, melyik a számára legideálisabb, ár-érték arányban megfelelő masina, amit ugye nem csak úgy találomra, félig még kapatosan és friss apai hévvel vesz meg, mint az előzőt.

Mire a gyerek ráncos újszülöttből feszes csecsemővé kerekedett, Józsi beszerezte a tökéletesnek gondolt fényképezőt, ám pár hónap lelkes kattintgatás után ismét rájött, hogy ő bizony nem akar kompakt gépet. Úgy érezte, hogy meg van kötve a keze, amikor a művészi kifejezésmód szabadságáról van szó. Meg ez a gyerek már mozog, csúszik-mászik jobbra-balra, és egy kompakt géppel meglehetősen nehézkes lekövetni a pályáját – hol a lába, hol a keze, hol a nyálcsöpp maradt le, hol az egész úgy volt szar, mint bármelyik másik babáról készült fotó.  Készített vagy ezer képet, mégsem lépett ki az átlagos kategóriából, és egyszer sem volt az az érzése, hogy na ezt nagyon elkaptam.

Újabb precíz, kutatómunkával teli, nehéz hetek következtek, Józsi pedig csak a fotókon keresztül érzékelte, hogy a gyerek is nő, mint a bolondgomba, mert nincs két olyan fotó, amin egyforma ruhában lenne, úgy kell cserélni rajta a szetteket. Az alul- vagy túlexponált, életlen vagy rosszul komponált képeken.

Józsi hamarosan – talán akkor érkezhetett az első fog, mert azzal a géppel jó sok közeli, már-már makró fogas képet csinált – megállapodott egy belépő szintű gép és egy átlagos objektív mellett, ami remek választásnak bizonyult. Józsi majdnem elsírta magát a meghatottságtól, amikor a gyerek megszólalt, ő pedig lőtt róla egy végre megközelítőleg olyan minőségű fotót, amilyenre már régóta áhítozott. Még az sem zavarta, hogy az egyik sarka egy picit kiégett.

Na de – a gép töméntelen mennyiségű beállítási lehetőség mellet az ő felkészületlensége lett szembetűnő. Márpedig ha már van egy fasza gépe, azt még kéne tanulni kezelni is, így Józsi beiratkozott egy fotós tanfolyamra, hogy megtudja, egyáltalán mire alkalmas ez az apparát. Vagyis meló után most rögtön nem haza sietett, hogy a gyereket fotózza, hanem iskolába, hogy megtanuljon végre rendesen fotózni. Ésszel, mint a nagyok.

De ha már volt rendes gépe, egy gyorstalpalón pedig fokozatosan szedte magára a szakmai tudást, úgy dukált, hogy legyen rendes laptopja is, bivaly memóriával meg grafikus kártyával meg jogtiszta képszerkesztő szoftverekkel – az ő gyerekéről ne készüljön krekkelt programmal kép, így a nappali sarkát kinevezte munkasaroknak, és mobil kisráccsal lekerítette, nehogy a kölyök hozzáférjen. Drága cuccok ezek, mondogatta a feleségének, aki minden egyes új beszerzett eszköztől és kiegészítőtől mégsem esett akkora hátast, mint Józsi remélte, de majd megbékél. Ha látja a szebbnél szebb fotókat.

A szebbnél szebb fotók viszont egyre inkább késtek, pedig Józsi folyamatosan gyakorolt. Munkába menet és munkából jövet (titokban még munka közben is), az iskolában és az időközben kibérelt stúdióban, amit pár hónap után a kipucolt garázsba költöztetett, hogy ne kelljen annyit utaznia. A dagadó fotós felszerelés és az árnyalódó technikai tudás ellenére Józsi még mindig nem érezte, hogy letett volna valamit az asztalra, pedig a gyereket már minden szögből úgy ismerte, mint a tenyerét, hogy melyik fény áll neki jól, melyik profilja a szebb, és mitől néz olyan cukin és durcásan (egy szelet citromtól, de ezt nem árulta el a feleségének).

Már majdnem ott tartott, hogy lecseréli a gépét, de előbb inkább beszerzett hozzá még három különböző objektívet, két állványt, egy távirányítót és természetesen egy új táskát, mert azt olyan nehezen hagyta volna ott a boltban.

Fotós tudásának előmenetele céljából az internet segítségét is kérte: szenvedélyesen bújt mindenféle fotós oldalt és blogot, fórumot és tesztet, hátha megleli a titok nyitját. Csatlakozott pár csoporthoz, feliratkozott hírlevelekre, oktatóvideókat nézett és házi praktikákat tanult, amiket rendre azonnal kipróbált. A gyerek már nagyon tudta, hogyan kell csöndben és mozdulatlanul maradni játék közben, mikor állítsa meg a kisautót és mikor tolhatja tovább, és rendszeres kifejezésévé vált a szólj, ha megvan. Néha eltöltött egy fél órácskát az apja ölében, amíg az a képeket szerkesztette, és nagyon ügyesen meg tudta mutatni apja telefonján azt a több száz fotót, ami róla készült.

Józsi persze csak és kizárólag tanulási céllal osztotta meg a gyerekről készült fotókat, és gondosan ügyelt rá, hogy a napi egy-kettőt csak hárommal lépje túl – és természetesen azzal az indoklással, hogy lécci nyugodtan véleményezzétek, minden kritikára és megjegyzésre nyitott vagyok. A lájkok számából igyekezett nem leszűrni semmit, hiszen azok akár a gyereknek is szólhatnak, viszont itt az ő szaktudásáról lett volna szó.

A nagy igyekezet ellenére viszont Józsi nem érezte magát jobban. Mondhatjuk akár úgy is, hogy egyre szarabbul érezte magát. Hiába cserélgette a gépeit, váltott márkát vagy próbált ki egy új nézőpontot, a képei nem lettek jobbak. Mármint – ez sem igaz. Technikailag jobbak lettek a képei, de mintha hiányzott volna belőlük valami. Valami plusz. Valami egyedi. Valami kis élet. Józsi fejében egyszer még az is megfordult, hogy leül a feleségével beszélni, hogy kell egy új gyerek – de tekintettel kicsit megromlott viszonyukra, ezt az ötletet végül Józsi elvetette, úgyhogy inkább a cseperedő fiát vitte inkább egyre izgalmasabb helyekre, hátha ez lesz a megoldás. Voltak sóbányától kezdve félig lebontott gyáron át tópartig mindenhol, ami két óra kocsikázáson belül esett, és minden bizonnyal még a gyerek is élvezte a dolgot azt leszámítva, hogy a program általában az volt, hogy állnia vagy ülnie kellett valahol addig, amíg apa meg nem találta a megfelelő beállításokat.

De Józsin még ez sem segített. És már fogalma sem volt, hogy mi segíthetne. Hiszen a technikai igényeket anyagi helyzetéhez képes bőven kimerítette, a következő lépcsőfokhoz meg már nagyon sok mindent el kéne adnia, így zsákutcába jutott. Vegyen fel hitelt? Adja el a kocsit? Vagy adjon el mindent, amit csak vásárolt az elmúlt években, hogy végre szerezhessen egy igazán profi gépet? Mert ezzel a régivel ő már hiába küszködik, nem tud jó képet csinálni. Kész. Itt megállt a tudomány. Ez a gép szar. És az is szar, amit elő lehet állítani vele. Így puffogott hazafelé egyik délután, amikor észrevette, hogy a galériában, ami mellet gyakorta elsétált, épp kiállításmegnyitó zajlik. Méghozzá egy fotós kiállítás megnyitója. Józsi isteni jelnek vette a dolgot, és úgy, mint aki épp odatart, besétált, végiggusztálta a képeket, kicsit irigykedett, aztán megkérdezte egy bámészkodótól, hogy ki a fotós. Az ürge egy Józsi korabeli férfire mutatott, aki épp nagyon elmélyülten magyarázott és gesztikulált egy jól öltözött párnak, majd nevettek egy sort, és koccintottak. Józsi kivárta a beszélgetés üresjáratát, és odalépett.

  • Elnézést, hogy így ismeretlenül, de – magam is amatőr fotós lévén – hadd kérdezzek egy rövidet.
  • Tessék csak, bátran, válaszolt a hihetetlenül kék szemű és megnyugtató tekintetű profi, aki közben még oda-odabiccentett pár bizalmas szerbuszt meg szia-sziát néhány látogatónak.
  • Remélem nem bánod, hogy tegeződünk – csak annyit szeretnék kérdezni, hogy mivel készítetted életed képét.
  • Dehogy, kérlek, és épp a legjobbkor kérdezed – és a fotós némi turkálás után előhalászta a telefonját, nyomkodta egy darabig – Meg is van – és Józsi elé tartotta – Két hetes.
  • A telefon? kérdezett vissza Józsi, aki egy rettentő sötét képen próbálta meg kibogarászni a témát.
  • Nem, dehogy, a lányom, Zoé. Ma két hete, hogy megszületett. És hát túlzás nélkül mondom, hogy ez életem képe. Ez meg csak a kirakat. Ha megbocsájtasz – és már arrébb is lépett.

Józsi pedig egy csöppet összezuhanva ballagott hazafelé – még a kocsiját is ott felejtette a galéria előtt.

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ!

Szólj hozzá!
Név