© 2018 Varga Júlia

HÍR

A búvárszemüveg

- 2018-07-03

Ha már hír, és hírnek az első:

Ez egy novella, amit beadtam egy pályázatra, de nem értem el vele helyezést. Viszont az utóbbi időben már sokszor vagyok hajlamos ezt nem mérvadónak venni, így megosztom veletek. Szóval a hír az, hogy díjat/elismerést/pozitív elbírálást nem hozott, én viszont rohadtul örültem neki, amikor megírtam. Amúgy vers volt, próza lett. Ez van.
Mivel sokat ült már a fiókban, itt az ideje, hogy nyilvános legyen, úgyhogy:

A búvárszemüveg

A trolimegállónál van a kedvenc kirakatom, egy búvárbolté. Fekete kartonlapokból építették, amire itt-ott mindenféle búvárfelszerelést rögzítettek, meglehetősen hányaveti módon, és ritkán cserélik benne az árut. Vagy pénzmosoda, vagy optimista a tulaj, aki úgy gondolja, hogy a városnak ezen a pontján, a hét és a nyolc határán égető szükség van egy búvárboltra.

És igaza van – nekem égető szükségem van erre a kirakatra. Van még pár a környéken, ami hasonlóan hasznos, de ez veri az összeset: mind megvilágításban, mind méretben, mind elhelyezkedésben. Ebben végre nem kutyafuttában kell megnéznem magam, hanem amíg a trolira várok, komótosan megbámulhatok minden fontos részletet. Főleg a combomat, ami az utóbbi időben erőteljes terebélyesedésnek indult, és ami miatt minden reggel síkideg vagyok. Ezért legalább egyszer muszáj megnéznem utcai fényben is, hogy lejjebb tornásszam a hullámokban elöntő lelkiismeret-furdalásom.

Aznap kicsit kétségbeesettebben bámultam magam a kirakatban, amikor kinyílt az ajtó, kilépett rajta egy kockás inges, hasonlóan hízásnak indult és középkorú fickó, mint én nőben, és a kicsit már kétségbeesett, de a jómodorhoz a végletekig ragaszkodó emberek feszített vigyorával leszólított.

Szabadkozott, hogy nem akar megijeszteni, és nyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzon – nekem közbe le kellett nyelnem egy falat kiflit, és maradékot meg próbáltam úgy visszatömni a zacskóba, hogy kezet tudjak vele fogni – nem nagyon értettem, mit akar. Főleg nem azt, hogy miért invitál be a boltba.

Túl sokszor kért elnézést, hogy elég ideges legyek, mire végre kinyögte: már hosszú hetek óta nézi bentről, milyen áhítattal nézem azt a tengerkék búvárszemüveget, és nagyon szimpatikus neki, hogy ilyen jó az ízlésem. Mert az egy – a többihez képest – igen minőségi darab. Talán itt kellett volna félbeszakítanom, hogy igazából pont egymagasságban van a combommal, amit ugye az üvegben méregetni szoktam, de folytatta. Azzal, hogy feltűnt neki, milyen keserűséggel hagyom ott a szemüveget minden reggel, amikor jön a troli, és a múltkor megfogadta magában, ha még egyszer ilyen szomorú tekintettel nézem azt a szemüveget, akkor kereskedelem ide vagy oda, ő nekem ajándékozza.

Itt kezdhettem el vörösödni (amúgy is olyan vékony a bőröm), ő pedig, látva a zavaromat, szintén zavarba jött, és egy végtelennek tűnő magyarázkodásba kezdett. Hogy igazán nem akar megsérteni, meg ne vegyem a dolgot tolakodásnak, és elhiszi, milyen furcsán jöhet ez le, és semmiképpen se gondoljam, hogy neki ezzel bármilyen hátsó szándéka van. Teljesen megérti, ha egy ilyen csinos nő, mint én, netán visszautasítja ezt az ajándékot, és meg se forduljon a fejemben, hogy azt gondolja, nem lenne rá pénzem (pedig ezt nagyon jól gondolta) – de az a helyzet, hogy nincs túl sok vásárlója, sőt, az igazság az, hogy elég rosszul megy a bolt, és valószínűleg hamarosan le kell húznia a rolót, viszont semmiképpen sem szeretett volna úgy bezárni, hogy az a szemüveg nem lesz az enyém. Akár így, akár úgy. És ne haragudjak, hogy ilyen türelmetlenül letámadott, de mindenképpen fogadjam el tőle ezt a szemüveget.

Valahol a monológja felénél kezdtek el hangtalanul folyni a könnyeim, úgyhogy pislogni sem mertem, csak bámultam a fickó lába elé a földre, és hagytam, hogy csorogjanak le a kövér cseppek a pólómra, és amikor befejezte, csak nagyon óvatosan mertem ránézni – de akkor már ő bámulta a földet azzal a szívszorító mosollyal, ami csak a nagyon kedves emberek sajátja, és amit akkor is képesek viselni, amikor már minden szar.

Megköszöntem, amennyire tőlem telt, elfogadtam a szemüveget és vettem hozzá egy pipát és egy pár békatalpat, meg egy méregdrága fürdőruhát. Nemsokára beiratkozom egy tanfolyamra, közben próbálom nem elbőgni magam, ha a szemüvegre nézek, és a héten keresek egy másik kirakatot, amiben pont ugyanilyen jól fog látszódni, ahogy ledobom azt a pár plusz centit – de félek tőle, hogy ilyen nem lesz még egy.

Prev Post:

Water me

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.