© 2018 Varga Júlia

Egyéb

A gyalogos

- 2018-03-18

Gyalog, mi? Gyalog? Amikor bármit választhatnál! Én meg majd’ bele szakadok, hogy legyen valami a segged alatt! Neked, fiam, nem csak egy kereked, hanem az összes hiányzik! Te hálátlan anyagyilkos – kisandított anyámra, hátha a hatás kedvéért lefordul a székről, de ő csak rosszallóan rándított egyet a szemöldökén, hogy azért ne menjünk már annyira messze. Egy gyalogost melengettünk a keblünkön, Magdi! És anyám erre sírva fakadt, mert apám akkor mondta ki először kereken, hogy minek tart.

Másnap elővettem a régóta rejtegetett túrabakancsom, és elindultam. Úgy és arra, amerre én akartam menni, gyalog.

Hát így indult a történet, amit már annyiszor elmeséltem úton-útfélen, amikor a rongyosra szakadt bakancsom felől érdeklődtek, és ami itt, ebben a büdös kórteremben ér véget.
Megtanultam idegen helyen óvatosan, kerülve a feltűnést a székem alá húzni az elgyalogolt lábbeliket, hogy annak, akit ez netán bőszítene, ne szúrjon szemet. A mai világban óvatosan bánik az ember a mássággal… Én üldögéltem a szakadt cipőmben, és ezt sokan botránynak minősítették, holott ők meg annak idején véres habot köpve őrjöngtek azon, hogy lovagló-, motoros- vagy gumicsizmát hordhassanak.

A mellettem fekvő lány mopedes. Mennyire nem jelent ez most semmit.

De mennyi mindent jelent még most is odakint, ahogy a kórházon kívüli világra szoktunk hivatkozni. Anyám például bevásárlókocsis (házituning), mert a kis dolgokat szereti. Hogy keveset fogyaszt, ütésálló a kaszni és könnyű vele beparkolni akárhova. Akár a szupermarket ajtajáról, akár a virágágyásokról, akár a nappalinkról beszélünk.
Apám meg… hát apám tankos fickó. Bár a tankokat engedélyezték legkésőbb, mégis azok okozták a legrövidebb idő alatt a legnagyobb kárt – és apám minden reggel vigyorogva kászálódott be a mattfeketére fújt tank csapóajtaján.

Csoda, hogy kiborult, amikor közöltem vele, hogy sem a tank, sem a Hummer, sem a limó, de még csak anyám köpőcsészéje sem érdekel? Hogy nem kerekeken, hanem csak úgy á la natúr, a két talpamon szeretném megtenni a rám kiszabott utat? Bevágta maga mögött az ajtót, begyújtotta a Dög (így nevezte) motorját és reggelre oda-vissza-széltében felszántotta az utcánkat. Mármint azt a részét, ami még megmaradt belőle, és most a járdát sem kímélte.

Ha jól emlékszem, gyerekkoromban a járdán csak gyalogosok mehettek, meg hébe-hóba a biciklisek, de az még olyan világ volt, hogy egy-két bátrabb öregasszony is beugathatott a járdán tekerőknek, hogy mit képzelnek. Ma már simán átmennek rajtuk, mert éljen a demokrácia. Mivel az utakon az intézkedések következtében – KRESZ reformok, optimalizált várostervezés, bármilyen jármű legális használata – kissé megszaporodott a forgalom, az egyre nagyobb járgányok pedig már lassan egymás mellett sem fértek el, a biciklisek átszoktak a gyalogutakra. Ahonnan, természetesen, a gyalogosokat szorították ki először. Aztán egymást. Aztán őket a kisebb, könnyebb autók. Gyalogost nem regisztráltak az elmúlt jópár évben. Azaz dehogynem. Engem. De én meg jelenleg a Szent Kristóf Közlekedési Sérülteket Ellátó Központ rehabilitációs osztályán fekszem törött bokával. Könnyű sérültnek minősítettek.

A mellettem fekvő mopedes lány, Kati már nem ilyen szerencsés. Neki még sokáig fog tartani, amíg visszaállhat a forgalomba. Szerencsére ma már a kerekesszékek is igazodtak a kor igényeihez, így nem kerül komoly energia-befektetésbe pimpelt változatokhoz jutni. Kati egyet tud biztosan – rózsaszín akar. Örülök neki, hogy már a jövőről beszél, ez biztos jele annak, hogy gyógyul. Rózsaszínt és talán nitrósat. Abban még nem biztos. Olyan kicsi, egyszemélyes helikopterrel is kiegyezne, de azzal az a baja, hogy nehéz vele beállni a próbafülkékbe, meg fél, hogy a rotorral eltalál egy-két embert.

Felőlem rakétára is ülhet, akkor is mopedes marad, látom azon, ahogy a haját túrja. Megpróbálhatnék megszabadulni az előítéleteimtől, de nem megy, ahogy a fék ragaszkodik a féktárcsához, ahogy a szelep a hengerhez, ahogy motor az üzemanyaghoz. Itt, ahogy fekszünk egymás mellet, mint két mozgásképtelen ember, Kati mopedes múltja nem igazán számít, de ha majd felépül, majd igenis fog. Ettől a tudattól nem tudok szabadulni, mert érzem rajta a kőolajszármazékok szagát, és azt is, hogy őt ez egyáltalán nem izgatja. Most együtt állunk a boxutcában, de a pályán már nem ugyanazt a sebességet képviseljük.

A családom egyébként nem látogat, amióta felvettem a bakancsot. A hírre, miszerint kórházba kerültem, apám semmit nem reagált. Anyám küldött egy hálónyi narancsot, a bátyám meg (taxis), aki szerint a visszapillantó tükör csak arra jó, hogy Vunderbaumot meg aranyszínű Boldogságos Szűzanyát aggassunk rá, egy kanna benzint. Mellé pedig egy üzenetet: ha már nincsen tankom, hogy beletöltsem, legyek szíves legyújtani magam, mielőtt kikerülnék az utcára megint, hogy a jóérzésű emberek idejét vesztegetem azzal, hogy engem kell kerülgetni. Nemes gesztus volt tőle, Katinak ajándékoztam, ő meg megkente vele a kezelőorvost, hogy vizitekkor állítsa már le a motorját. Chopper. Kurvahangos. Én hiába kértem volna, mert mindenki tudja, hogy gyalogos vagyok.

Még a lovaskocsival, szamárháton közlekedők és a biciklisek is megvetnek – sokszor kaptam meg, hogy elvetem a sulykot, hogy túl szélsőséges vagyok, hogy térjek már észhez, pedig az ő céljaik is hasonlóak lennének, de valahogy nem fér a fejükbe az a fajta radikalizmus, amit két talp képvisel. Hát én erre csak egyet mondok: büdös hippik. Na nehogy azt mondjátok már nekem, hogy ti jobban közlekedtek, mint bárki más!

Ugyanezt mondogatja a motoros, a tutajos, a gördeszkás, a vadászpilóta, a sárkányrepülő, azokat a háromkerekű kis autókat vezető gyökerek, a betonra meg sárra alakított motoros szánosok, a buszosok meg a tömegközlekedésben hívők is. Bár amióta megszűntek a konkrét vonalak a járműveken rendszeresen eluralkodó hiszti miatt, hogy kinek hol lenne jobb a megálló, az Ikarusok többnyire arra járnak, amerre a vezetőnek épp kedve tartja. Élelmes befektetők már külföldi turistákat hordanak ide tucatszám kalandtúrázni. Pattogatott kukorica, fürdősapka és bélelt dzseki is jár a jegy mellé, minden eshetőségre felkészülvén.

Én pedig csak sétáltam, gyalogoltam, bandukoltam, baktatta, kúsztam, másztam, csúsztam, futottam, rohantam, slattyogtam, kolbászoltam fel s alá, mígnem… nem, nem ütöttek el. Dehogy.
Aki nem vesz részt a forgalomban aktívan, az megtanulja kívülről nézni, a káoszban megtalálni a törvényszerűségeket, kihasználni a kiskapukat és a lassúság előnyeit. Engem el soha semmit nem ütött. Mindenre odafigyeltem. Kicsire, nagyra, gyorsra, hangosra, suhanóra… de.

Én a saját lábamban botlottam meg. Van ilyen, na. Próbálok odafigyelni a körülményekre, másokra, a környezetre, erre befelé nem sikerül.

De meggyógyulok, és ha kikerülök, megyek tovább. Gyalog.

Kiemelt kép: Fortepan, Erky – Nagy Tibor

Prev Post:

Nagyi

Next Post:

Water me

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.