© 2017 Varga Júlia

Egyéb

Karácsonykor 3. – Hol a ponty?

- 2017-12-23

Évi ájultan feküdt az előszobában a magára rántott télikabátok és a tömörfa ruhafogas alatt, amit az élettársa csak percek alatt tudott eltakarítani róla. Sípolva pihegett, sápadt arcára több vékony és ragadós csíkban száradt rá a vér, jobb szeme körül friss, almazöld monokli, a szája sarkában csúnya repedés éktelenkedett.

Az élettársa és az anyja tanácstalanul topogtak felette, nézték a pulzusát, letörölgették az arcát, hol egymást, hol Évit nézték, és várták, hogy a lány magához térjen. Évi úgy tíz perc óvatos pofozgatás után nyitotta ki a szemét, először jól megnézte magának a plafont, aztán végigtapogatta a helyenként elszakadt és összekoszolódott télikabátját, majd először élettársára, aztán az anyjára bámult  – és sírva fakadt.

Az anyja, miután megbizonyosodott róla, hogy Évi életben van, és túltette magát a kezdeti ijedtségen, nekidőlt a falnak, és lassan, tagoltan, tanárnős hangsúllyal megkérdezte:

  • Te Évi. Hol a ponty?

Évi a halk sírdogálás és hüppögés közben csak a fejét csóválta. Az anyja erre egy feszült kézmozdulattal megigazította a két napos dauert fején, ami, meg kell hagyni, csodálatos dauer volt. Szinte egyben le lehetett volna emelni a fejéről, mint egy metálkék bukósisakot. Erről a dauerről csak úgy lepattant minden gond és sértés, de közeledési szándék is. Olyan volt vele Évi anyja, mint egy nyugdíjas, nőnemű Sámson. Amíg a dauer rendben volt, addig az erőviszonyok és a hierarchia is.

  • Azt akarod mondani, hogy nem vettél halat? Akkor mi a kénköves istennyilát csináltál az elmúlt fél napban odakint?

Évi egy pillanatra abbahagyta a sírást, és minden dühét összeszedte, hogy kipréselje magából a szavakat. Nem vettem, és az életemért küzdöttem, anya, köpte a szavakat egyesével a linóleumpadlóra.

  • Jól van, azért ne drámázd túl – és az anyja teátrális kört írt le a levegőben a nála vagy kétszer annyi idősnek tűnő kezeivel. A bukósisak-dauer mellett ez volt a másik szembeötlő tulajdonsága: mintha csak a keze öregedett volna – mintha az élet minden kemény csapását kézzel hárította volna, kézzel ásta volna ki magát a gödörből és kézzel támasztotta volna a valóság tartógerendáját, nehogy ráomoljon – Másnak gondolom sikerült december 24-én pontyot vásárolnia, neked nem, ez van. Ezt biztos nem lehet megtanulni azokból az istenverte könyvekből, mi – és a konyhába menet még jó nyomatékosan maga után is rántotta az ajtót.

Évi ott maradt a padlón, halkan hüppögött, mialatt élettársa a vállát paskolgatta, ahogy a Kispiros tölgyfa pultját szokta, amíg a sörére vár – az őt mindig megnyugtatta. Bízott benne, hogy Évire is hasonló hatással lesz, mert ezen kívül nem sok elképzelése volt, hogyan tudná a ponty nélkül hazaérkező szívszerelmét megnyugtatni. A halmáj jutott eszébe és az ikra, aztán egy szelet hófehér filé, és nyelt egy nagyot, hátha lejjebb csúszik a torkából a csalódottsága is.

  • Te ezt nem tudod elképzelni se, Sanyi, kezdte Évi, én tudtam, én biztos voltam abban, hogy nem lesz ez egyszerű, de… de erre nem készültem fel lelkileg sem, ami fogadott. Mármint teoretikusan igen, csak nem úgy, érted.
  • Tényleg, Évi, anyád jól mondta, nem kell ezt túldrámázni. Sokan voltak, elfogyott a hal, na, ez van. Majd életünkben először karácsonyozunk halászlé nélkül, majd az én anyámék is lenyelik ezt valahogy, bár direkt ezért hívtuk meg őket mi, de hát nem lehet mindig minden tökéletes. Jövőre elfelejtjük, még akkor is, ha ez most egy kicsit, hm, kemény lesz.

Évi nagy nehezen feltápászkodott, és a cipős szekrényre ült. Óvatosan kibújt a kabátjából (az ott minden bizonnyal egy törött váll és repedt borda, de a balesetire be sem lehetett jutni), és megmozgatta a lábait. A zúzódásokon kívül azoknak nem lett nagyobb baja.

  • Abban biztos vagyok, Sanyi, de nem lehet annyira kemény, mint az – és a remegő kézzel az ajtóra bökött – azt sem tudom pontosan, hogyan értem haza. Csak nézz ki az ablakon, és megérted.

Sanyi kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett az erkélyre. Onnan jó magasról egészen messzire el lehetett látni, és valóban, a város több pontjáról fekete füst gomolygott, és Sanyi abban a pillanatban hallotta meg a több tíz, egyszerre szirénázó mentő-, tűzoltó- és rendőrautó visítását. Ijedten csapta be az ajtót, és a lehunyt szemmel pihegő Évire bámult: Mégis mi történt a városban? Csak annyit mondtál, hogy nem tudtál pontyot venni.

  • És így is van, nem tudtam.
  • De akkor miért néz ki úgy innen, mintha kitört volna a harmadik világháború?
  • Még az is lehet, hogy nem csak úgy néz ki, hanem valóban kitört.
  • Te szórakozol velem, Évi? December 24-én? Mi lehet annyira fontos, hogy lángokban álljon miatta a fél város olyankor, amikor mindenki csak egy kis halászlére és a családjára vágyik?

Hát ez az, nyögte Évi, miközben megpróbált megszabadulni a csizmájától, hát épp ez történik, mivel a kollektív tudat szimbolikus jelentőséget tulajdonít olyan egyszerű dolgoknak, mint egy ponty, hogy az átlagember szentül meg van róla győződve, hogy ez teszi emelkedetté az ünnepet, ahogy mondjuk az anyám vagy az anyádék meg te is gondolod.

Hogy utálom, amikor jössz a bölcsészbaromságokkal, mondta Sanyi az állát markolászva, pedig pontosan tudod, hogy szociológus vagyok, mondta Évi, ami meg kurvára társadalomtudomány, de mindegy, szóval a helyzet, ha érdekel, tulajdonképpen teljesen érthető: van ugye a közlegelők tragédiája, illetve a mögöttes ok, a mohóság, ami rövid távon előnyhöz juttatja ugyan az egyént, de hosszú távon a társadalom egészére lesz káros, és valahol teljes mértékben érthető, ha ezt a fajta kizsákmányoló, fogyasztói szemléletű világlátást megelégeli egy csoport, mondjuk most épp – bár biztos olvastad az újságban – egy csapat radikális állatjogi aktivista, akik tegnap éjjel egy jól összehangolt akció keretein belül az összes nagy szuper- meg hipermarket élőhal-állományát kiszabadították.

Sanyi egy pillanatra elvesztette a fonalat, ami nagyon sokszor elő szokott fordulni vele, amikor Évivel beszélget. Rendes, dolgos ember nem kezd értelmiségivel, ez jutott eszébe megint.

Namármost. A jó ügy érdekében jelentősen megcsappantott halkészletért így felpörgött a verseny, ami a városi ember amúgy is felfokozott territoriális agressziójának olyan, mint olaj a tűzre. A külvárosi hipermarketekből az emberek bekényszerültek a belvárosi, kisebb forgalmú és a nagyobb tömegek ellátására alkalmatlan piacokra, ahol még akadhatott hal, de azt meg az élelmes, hajnalban kelő, háborúban meg nélkülözésben edzett és spájzoló természetű idősebb generáció (mint amilyen mondjuk az anyám vagy a te anyádék) már eltakarította. Nekem, nyilván, esélyem sem volt, de az az igazság, hogy tulajdonképpen nem is a halért mentem, inkább rettenetesen érdekelt, hogyan veszi ezt az akadályt a nép – anyámnak ne mondd, ő nem értené,mondjuk nem tudom, hogy neked miért mondom, te sem érted. Mindegy. A félelmemet meg egy idő  után legyőzte a kíváncsiság, majdnem úgy éreztem magam, mint egy Gerda Taro, csak fényképezőgép nélkül. Bizonyos szempontból nagyon érdekes és plasztikus volt a tömeg lélektanának változása, ahogy a türelmetlenség átcsapott dühbe, abból meg kétségbeesésbe meg a minden áron túlélni-be, olyan volt, mintha egy beteg, disztopikus sci-fit néznék élőben. Úgy elbámészkodtam, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerült csak hazaindulnom. Az időt nézve, és azon csoport becsült nagyságával számolva, amely így december 24-én délben szeretne friss halhoz jutni, saccra azt mondanám, hogy az igazi pánik csak most fog kitörni, mert mostanában fulladhat be végleg a közlekedés is.

  • Te Évi. Az, hogy odakint az emberek ölik egymást, semmit sem változtat azon, hogy mi itt állunk a szenteste meg anyámék közeledtével, és nem lesz az asztalon halászlé.
  • Valóban, Sanyi, de nem értetted meg, hogy annyit szerettem volna ezzel mondani, hogy ez nem csak a mi problémánk, hanem egy egész társadalomé? Sőt, továbbmegyek, az egész bolygón problematikus, akár a vagyoni egyenlőtlenségekre gondolunk, akár arra, hogy bár te most jelen pillanatban a hal miatt hisztizel, de máshol még tiszta ivóvízhez sem jutnak az emberek, nemhogy még főznének belőle, és ennek csak és kizárólag az az oka, hogy hozzánk meg pölö be van kötve a vezetékes víz. Tudom, hogy kicsit elnagyoltan és összevissza vázolom a helyzetet, igazán ne haragudj meg rám, de ritkán van alkalma az embernek ilyen testközelből megfigyelni a lincshangulat lassú, de exponenciálisan növekvő építkezését, és egy kicsit zaklatott is vagyok, mert igen, hal nincs, de legalább egy repedt bordám viszont van.
  • Évi, én igen nagyra becsülöm, hogy te ilyen társadalmi vagy, ezt jól tudod, és az év 364 napján nagyon szívesen támogatlak is benne mindenféle ellenérzésem ellenére, de amikor anyámék jönnek karácsonyi vacsorára, akkor nem igazán.

Na ez rögtön felvet egy másik problémát, folytatta volna Évi, de Sanyi inkább idegesen legyintett egyet, és a falnak fordulva kezdte el törni a fejét. Évi erre a fürdő felé vette az irányt, hogy kiáztassa a sajgó végtagjait, Sanyi meg egyedül maradt a gondolataival, hogy most mégis mi a szart csináljon, amikor órákon belül itt vannak a szülei, és nagyon kéne villantani nekik valamit. Mindig is sandán méregették Évit, az apja a kapcsolatuk elején meg is jegyezte, hogy rendes munkásember nem kezd ilyen gyanús kutatókkal meg tudósokkal, nehogy szégyenbe hozza őket – és kínálkozott a remek alkalom, hogy idén karácsonykor majd szépen megmutatja nekik, hogy Évike is rendes lány amúgy, meg az anyja is, annak nincs diplomája! Hátha lenyugodnak a kedélyek, de most nagyon sarokba szorítva érezte magát.

A nagy fejtörést Évi anyja akasztotta meg, aki, miután hallotta, hogy Évi épp egy kád forró vizet enged magának, a konyhából a nappali felé libegett – nyomában pedig utánozhatatlan halászlé és rántott ponty illata szállt. Sanyi bizonytalanul szippantott még kettőt a levegőből, majd Évi anyja után szólt:

  • Ez tényleg… halászlé?
  • Az, Sanyi – válaszolta cinkos félmosollyal Évi anyja.
  • De honnan?
  • A lányom elől titkold, mert kiborul rajta – de én nem maradok szégyenben anyádék előtt. Mondjuk jobb lenne, ha ezt nekik sem mondanád, hogy fagyasztott: a legalsó két mélyhűtő láda. Az az én titkom. Évi egy ideje nem használja, mert valami kapitalista pazarlást lát benne, vagy mi. Én viszont minden évben elrakok egy egész csirkét, egy kacsát, két pontyot meg egy liter halászlé-sűrítményt a szokásos két kiló kenyér meg zsemle meg öt liter tej meg kilós parizer mellé. Sosem lehet tudni, nem igaz?
  • Fanni, csodálatos vagy – rebegte Sanyi már-már a könnyeivel küszködve.
  • Na csak hagyd el, Sanyikám – elvégre ez a lényeg, nem? Hogy nekünk jusson. A más bajával meg foglalkozzon más. Majd rájön az Évike is, csak várd ki, hiszen amúgy rendes lány.

Azzal Sanyi és Évi anyja a legnagyobb egyetértésben kezdett el megteríteni a vacsorához, és elégedett nyugtázták, hogy a terítéket milyen szépen világítja meg az alkonyi fényben egyre jobban lobogó épülettüzek narancsvörös lángja.

Ajánlott muzsika:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.