© 2017 Varga Júlia

Egyéb

Karácsonykor 4. – Hóvihar

- 2017-12-23

  • Döme, ez bedöglött, csapta be a teherautó ajtaját Orsi, és fázósan törögette a kezeit. Döme a kormánykereket kocogtatta a körmeivel, és bámult kifele a szélvédőn.

Odakint akkora hóvihar kavargott, hogy 10 centire a kocsi orrától már nem láttak semmit, csak tudták, hogy hosszú-hosszú kilométereken keresztül járhatatlan út van előttük. Percek teltek el csöndben, ami alatt mind a ketten a kavargó hóesést bámulták.

  • Azért valahol tök szép, jegyezte meg Orsi, mire Döméből az elmúlt fél óra minden dühe egyszerre szakadt ki.
  • Szép bazdmeg, de akkora szopóágon vagyunk, Orsi, hogy ezt egy kiló vazelinnel sem tudjuk torokra venni, itt állunk a halál faszán, mert ugye forduljunk inkább itt le, ne kettővel odébb, ahogy szoktuk, nem baj, hogy valaki elfelejtett tankolni meg egész délelőtt járatta a motort, mert fázott, veressük csak így végig a Bermuda-háromszöget karácsonykor, mi baj lehet, mi, elvégre csak itt nincs térerő az egész kurva országban, ja és nem gond, hogy bennhagyod a jeladót a depóban, mi rossz történhet, ugye? Hát valahol tényleg, bazmeg, valahol tényleg tök szép, és még kétszer a dudára is rátenyerelt, hátha attól magától beindul az autó.

És persze az is verje magát arcon vagy háromszor, akinek ilyenkor még eszébe jut beszerezni valamit, mintha nem minden évben ugyanakkor lenne karácsony!

Döme túlhevült kirohanásától Orsinak sem lett jobb kedve, holott pontosan tudta, hogy a meleg (vagyis egyre inkább fagyos) helyzet valóban javarészt az ő hibája,annak ellenére, hogy nem akart ő semmi rosszat. A tankolás, az oké, az hiba volt. De a többi… csak a véletlenek furcsa összjátéka, hogy valóban ennyire szorult helyzetbe kerültek. Jó, az akkumulátor is lehet az ő sara, de hát fagyjon meg az ember december 24-én munka közben? Csak nem.

  • Én bízom benne, hogy valaki hamarosan ránk talál… és Orsi óvatosan Dömére sandított, aki összeszorított szájjal bambult kifele az ablakon. Orsira sem nézett, csak rekedt hangon megjegyezte, hogy a következő három napban minden bizonnyal nem fog, mert 1. december 24-e, délután 5 óra van, és az biztos, hogy Orsi nem létező családja és Döme nem létező családja sem fog utánuk sírni, 2. A kocsiban nincs benne ugye a jeladó, a központ tehát jogosan hiszi, hogy a depóban vannak, 3. ha valahogy, akkor ez az út úgy biztosan nem néz ki, mint amerre bárki bármikor járna, márpedig egy bekötőút bekötőútjának a valószínűsíthetően földutas elágazásán dekkolnak, de még a kurva gps-t is hiába nézik, ha egyszer nincs rajta a térképen. Nem mellesleg, és ezt ugye ne felejtsük el, ezt a helyet azért hívják a futáros egymást közt a Bermuda-háromszögnek, mert nincs térerő, úgyhogy akárhány technikai eszköz van a kocsiban, az mind használhatatlan.

Az első egy órában még adtak az előírásra, és kiszálltak a teherautóból cigizni, utána viszont a hideg miatt kénytelenek voltak újrafogalmazni az előírást, és inkább bent gyújtottak rá. Két óra elteltével már mindegy volt, hogy bent ülnek vagy kint, és minden kiálló testrészük zsibogósan fagyni kezdett, az ablakon meg már így sem, úgy sem láttak ki a párától meg a cigifüsttől.

Orsi és Döme nem különösebben szívlelték egymást – ennek oka a múlt ködébe veszett, csak a hozzáállás maradt jelen idejű: ha tehették, kerülték egymást, ha nem, akkor szótlanul tűrték a kényszerű együttlétet. Mint ahogy ma is: mind a ketten jelentkeztek a 24ei fuvarra egy kis karácsonyi pluszért, sietni meg úgysem sietett haza egyikük sem.

Orsi csendes megadással lehelgette az ujjait és dörzsölte a combjait, Dömében meg csak hangtalanul gyűlt az indulat, hogy nem elég, hogy fázik, de még az Orsi is itt van a nyakán, pedig most már régen a kanapéján ülhetne és fifázhatna, erre itt dekkol a semmi közepén. A tehetetlenség és a kétségbeesés úgy csapott ki belőle, mint kuktából a gőz, Nekem ebből de rohadtul elegem van, és elmehet a picsába a főnök is meg a megrendelők is, én a kedvükért nem fagyok meg, és hátramászott a raktérbe. Arra is fordított egy kis plusz energiát, hogy akkorát rúgjon a műszerfalba, hogy az oda ragasztott táncoló Elvisnek leessen a feje.

  • Hé, te kretén, kiabált utána Orsi, ezzel most semmit sem segítesz, csak én is rohadt ideges leszek tőled, és már mászott ő is Döme után, de az biztos, hogy a csomagokhoz kurvára nem fogsz nyúlni!
  • Már miért ne nyúlnék, mi? Miért ne lenne szabad? Vészhelyzet van, nem? Én mindjárt halálra fagyok. Olyan hóvihar van kint, hogy én aztán biztos, hogy el nem gyalogolok a következő tanyáig, hogy ugyan adjanak már egy deci benzint a traktorból, vagy húzzanak már el az első csoffadék vidéki településig, inkább itt várom a halált. De ha már… akkor miért ne érezhetném jól magam, nem?
  • Szerintem, Döme, nem fogunk itt pusztulni, de ha meg túléljük, akkor tuti, hogy ránk verik majd a balhét, ha piszkáltuk a csomagokat.
  • Én most épp kurvára gyűlöllek. De nem úgy, hogy nem kedvellek egy kicsit, hanem tényleg mélyen, tiszta szívemből utállak az aksi, a tankolás meg az elbaszott kanyar miatt, úgyhogy ne akard megmondani, hogy mit csináljak.

Orsi érezte, ahogy megfagy benne a méreg, de jól van, ha Döme így szeretne játszani, legyen így, Akkor tudod mit, csinálj, amit akarsz, én mosom kezeim, tedd tönkre a karriered, és durcásan visszamászott az anyósülésre. Döme pihegett még egy kicsit, majd körbenézett, hogy melyik a legnagyobb csomag. Szakszerűen feltépte a celluxot, kivette a nagy dobozból a benne lévő kisebbet, abból egy még kisebbet, majd egy harmadikat. A faszomat már, morogta magában, ennyi doboz a világon nincs, majd amikor azt is felbontotta, csalódottan vette tudomásul, hogy abban egy vasalódeszka-huzat van. Valaki igencsak szeretheti a feleségét, dobta arrébb a széttépett csomagolást és a huzatot, és új doboz után nézett.

Orsi az anyósülésen egy darabig csak hallgatta a papíros zörgését, a celluxok szakadását és Döme káromkodását, de amikor egyszer csak Döme elégedetten füttyentett, nem bírt magával, és ismét hátramászott. Mit találtál? kérdezte a csillogó szemekkel bólogató Dömét. Egy pár sízoknit, anyukám, és már dobta is le a bakancsát, hogy felvegye a zsákmányt, Áldott legyen az unalmas ajándékokat vásárlók neve, és már turkált is tovább. Orsinak újra fel kellett mérnie a helyzetet: ha hagyja, hogy Döme a többi csomagot is egyedül bontsa ki, akkor ő fogja megszívni, mert ez az önző barom biztos, hogy végignézi, ahogy ő megfagy. Na elég lesz, szállt ringbe ő is a dobozokért.

Az első hárommal nem volt szerencséje, talált egy szakácskönyvet, egy lakkbőr pénztárcát, meg – ezen ugyan hangosan fel kellett röhögnie – egy szexjáték-szettet. Szájgolyó, póráz meg korbács, valakinél nagy bulit ronthattunk el, mondta Dömének, aki közben hajlandó volt engedni egy kicsit, és el is mosolyodott. A következőben viszont talált egy angórapulcsit, ami elég ronda volt ugyan, de meleg.

A következő egy órában előkerült még három szett flanelpizsama (különböző csomagokból), 5 különféle Barbie (én azt hittem, ebből csak egyféle van!), egy Chicco Bello téli baba (jaj, ilyet mindig szeretettem volna gyerekkoromban – és Orsi egy kicsit meg is könnyezte), egy villanymotoros kisautó (ez Dömének okozott egy kis torokgombócot), egy usb-vel csatlakotatható, irodai bögremelegítő, egy post-it készlet, egy elektromos hasispipa (hasis nélkül) meg két pankrátorbaba.

Az emberek még mindig kibaszott sablonosak, Orsi, nyugtázta Döme az ajándékarzenált, Valami kaja nincs vajon, kezdek megéhezni, turkált tovább a dobozok között. Már benne járunk az estében, ilyenkor szoktam feltenni a vizet forrni. Csak nem szoktál főzni? csodálkozott rá Orsi, Dehogy, az instant levesnek, válaszolta Döme egy kisebb doboz szétcincálása közben. Na de ezt figyeld. Ebben valami lötyög.

És?

Éééés?  Ha pia, megisszuk. Ha kölni, akkor is – és már kapott is elő egy üveget, amiről kiderült, hogy jóféle gin. Nem kérdés, vágta rá Orsi, mert ugyan kimelegedtek egy kicsit a nagy csomagbontogatásban, de érezték, hogy a levegő egyre hűl, a hóvihar meg szakadatlanul ringatja az amúgy eléggé megpakolt furgont. Viszont… valamire innunk kéne, nem? kérdezte Dömét, aki már csavarta is le a kupakot. Hogyne. Mondjuk arra, hogy Boldog Karácsonyt, és Orsinak nyújtotta az üveget. A negyediket már arra itták, hogy itt ez a príma szenteste, és igazán ne teljen már haragban, úgyhogy béküljenek ki – úgysem emlékszik már egyikük sem, mi okozta köztük a feszkót.

Az üveg felénél már nagy egyetértésben bontogatták együtt a csomagokat, és nagyon megörültek, amikor az egyikből egy elemes, fűthető vécédeszka került elő – battery included. Akkor legalább a seggünknek jó lesz, mondta Döme – és tízpercenként felváltva melegítették rajta ilyen vagy olyan testrészüket. Ahogy fogyott a gin, úgy fogytak a még fel nem bontott dobozok – az egyikből előkerült egy hordozható, a hőenergiával elektromos áramot előállító tűzrakó-hely pár mellékelt brikettel, amivel gyorsan be is gyújtottak. Ez olyan okos, mondta Döme a pattogó tűz mellett, hogy még a füstöt is elszívja, beszarok!  Ja, meg annyira okos, hogy még a telefonjainkat is tölthetnénk vele, ha lenne miért. Már csak a kaja hiányzik – emellett a sok baromság mellett nem akadt legalább egy túlbuzgó nagymama, aki bejglit vagy töltött káposztát adott volna fel csomagban?

Ekkora mázlink úgy sincs, de azért Orsi gondosan végigszagolgatta a maradék kartont. Ennek mintha csokoládészaga lenne – emelt ki egy kisebb példányt a többi közül. És igen! tépte szét Döme a csomagolást, éljen a fejlett nyugati kultúra, valaki a netről rendelt egy doboz kibaszott kézműves szaloncukrot! Halleluja!, nyugtázta Orsi is a leletet, és hangosan cuppogva be is falták az összeset.

  • Az a vicces, Orsi, hogy nekem már rég nem volt ilyen vidám szentestém, vallotta be Döme a szaloncukrok után. Minden okom meglehetne most arra, hogy még mindig ki legyek borulva, kezdve mondjuk azzal, hogy úgy két nap múlva minden bizonnyal kirúgnak, de ez az egész most valahogy olyan varázslatos.
  • Én mondtam, hogy ez valahol tök szép – úgy érzem magam, mint egy gyerek. Szerintem itt már ne álljunk meg, most már úgyis mindegy – csomagoljunk ki mindent, aztán nézzük meg, mire megyünk velük.

A maradék, leszállítandó csomagokban még találtak 10 különböző kölnit, rengeteg nyakkendőt és csipkebugyit, egy egész háztömbre való okos konyhai eszközt (és a nők lassan felszabadulnak! jegyezte meg Orsi), 22 különböző stresszoldó kifestőt, mindenféle szórakoztató elektronikai terméket, amiről csak az tudja, mire való, aki gyártotta, 5 üveg drága bort fadobozban (ez egy jel, Orsi, hogy még sokáig itt leszünk), egy akváriumba való vízkeringetőt, vagina formájú jégkockatartót, vicces feliratú pólókból vagy hetet (Szandokános nem volt?), 4 Majka-önéletrajzot (majd ebből olvassuk fel az esti mesét), és lovas, kastélyos, erdélyes, budapestet, cicás, törpenyulas, delfines, tájképes, kajafotós és babás naptárakat.

Most nézd meg ezt a sok szart, mutatott végig Döme a kibontott csomagokon, hát van ennek bármi értelme? Kinek éri meg egyáltalán, hogy rendeljen egy köteg színes papírt, amit aztán nekem kell egy egész teherautóval végigfurikáznom a megyén, hogy aztán odaadhassa a nagymamának, akinek meg aztán nem pont tökmindegy, hogy milyen naptárban karikázza be a nyugdíjosztást? Meg ki a tököm fog örülni egy bögremelegítőnek? Hát erre az ajándékra kábé csak az nincs ráírva, hogy szar az életed, és az is marad!

Ne legyél már ennyire negatív, legyintette le Orsi Dömét, inkább gondolj arra, hogy mi sosem kaptunk ilyen szarokat. Hogy tulajdonképpen nekünk mennyire jó, hogy mentesültünk ezektől, és nem gyűlt fel otthon mindenféle műanyag, dirib-darab lim-lom. Hogy most nem kell kényszeredett mosollyal de drága vagy, köszönömöt rebegni valakinek, akivel amúgy egy évig nem nagyon szóltunk egymáshoz. Persze, biztos vannak őszinte ajándékok – mondjuk ezek között nem sok, ezt a szép üveg bikavárt leszámítva, de az ajándék hiánya minden esetben egy őszinte gesztus, nem?

Orsi, én téged egészen megkedveltelek így ebben a furgonban, bámult a munkatársára Döme, akkor most igyunk arra, hogy boldogok a szegények, mert nekik őszinte az ünnepük! Meg arra, hogy… hogy én most egészen úgy érzem magam, mint aki mégis kapott valami nagy ajándékot.

Felfázást?

Ugyan, ne trollkodj már bele – csak azt akartam mondani, hogy én most úgy érzem, hogy én téged kaptalak karácsonyra. Orsi majdnem félrenyelt egy kortyocskát, aztán lassan, de biztosan elmosolyodott.

A furgont másnap reggel,  a vihar utáni ragyogó napsütésben a légvonalban fél kilométerre lakó sertéstenyésztő szúrta ki, és amikor kedvesen megérdeklődte a kicsit piaszagú  és nagyon alulöltözött futároktól, hogy tehet-e értük valamit a rokonokhoz menet, csak azt a választ kapta, hogy visszafele hozzon egy kis kóstolót meg madárlátta süteményt, aztán jövőre megköszönnének egy kis benzint.

Ajánlott muzsika:

Next Post:

Életem képe

One response

  1. Visszajelzés: De hol a Ponty? • 1/C

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.