© 2018 Varga Júlia

Egyéb

Rokonlátogatás

- 2018-02-23

 

Kata nem igazán volt elragadtatva. Sőt, meglehetősen kényelmetlenül érezte magát egész úton, és erről nem hogy nem volt hajlandó lemondani, de még fel is pumpálta magában az irritációt, hogy lehetőleg ez akkor érjen a csúcsra, amikor megérkeznek. Tudta, hogy olyan kemény restig bitch arca van, hogy az még a legmézesmázosabb rokon puha ölelését is jéggé fagyasztja – és akkor majd jól békén hagyják.

Kata kényszerűségből került a vidéki rokonlátogatás számára meglehetősen nyomasztó helyzetébe – nemet mondani ugyan nem mert, de a duzzogást ipari szinten űzte. Mert az egy dolog, hogy egy egész napot el kell töltenie a saját családjával, de ezt csak tetézte, hogy régről és messziről előkerült, falusi rokonokat kellett körbe bazsalyogni valami faluban, amiről még annyit sem tudott, hogy melyik nagyváros 100 km-es körzetében fekszik. Abban bízott, hogy legalább térerő lesz.

Mire befordultak az utcába, a család már várta őket: valami öreg bácsi, öreg néni, aztán az egy fokkal fiatalabb, szülei korabeli generáció – meg még kettő, az unokák meg a dédunokák (azt nem mondtátok, hogy az egész falu a rokonunk), két álmos macska a behajtó előtti árnyékban meg egy nagyon koszos kutya egy fél gumicsizmával a szájában.

Alig hagyták, hogy kikászálódjanak a kocsiból, már repültek felé minden irányból a cuppanós puszik meg rengő karú, műszálas trikós, szőrös hónaljú ölelések, záporoztak a megjegyezhetetlenül átlagos keresztnevek, és valahonnan a markát is megtalálta egy kupica pálinka, de már azelőtt szédült, hogy megitta volna. Egyetlen porcikája se kívánta az ittlétet, és csak annyit szeretett volna, hogy róla, ha lehet, senki se vegyen tudomást, de ez elég kivitelezhetetlennek tűnt.

A kertben való álldogálást a legöregebb néni unta meg – akiről így gyorsan lejött, hogy az atyaúristen és az ősanya betonbiztos elegye, és már terelgették őket a rokonok az árnyékos lugasba, ahol egy naptól szürkére szívott, műagyag kertibútor-szett várta a kis családot, barna kockás viaszos vászon terítővel és  8 különböző székkel – ezek még a nappalit is kihordták a kertbe, gondolta Kata, csak hogy kertipartit csaphassanak nekünk, és alig ült le egy bántóan nagy rugós székre, az egyik rokona már neki szegezte a kérdést, hogy akkor mit tölthet: bor? sör? esetleg fröccs? unikum? még egy ki pálinka? van itt likőr is, Éva meg tojás, a csokoládés a mamié, azt ő issza, de akad konyak – most vették a városban, kicsit még meleg, vagy könnyebbet? Martini? Pezsgő? Na mit akar? De a választ persze már nem várta meg, hanem nyomta az orra alá a következő felest. Házi. Saját – és addig bámult Katára, amíg az le nem húzta. Istenem, de hosszú lesz ez így, nyögte magában Kata.

A nagy töltögetés és koccintgatások meg örömködések után mindenki talált magának széket az asztal körül, és pár percre óhatatlanul beállt a csend, amíg Katáék és a vidéki rokonok tanácstalanul bámultak egymásra, hogy akkor most mi legyen – az ivással nem kéne kapkodni, mert még 11 sincs, és hol van még ez este. A csöndben ott ott remegett az a tizenpár agy lázas gondolkodása, hogy akkor miről beszéljenek – nyilván a család mindkét ága szeretett volna valami lenyűgözőt vagy nagyot mondani, amivel tuti lenyomja a másikat. Beszéltek a házakról meg a telkekről, a pénzt gondosan kerülték, mert tiszták voltak az egyenlőtlen erőviszonyokkal, a faluról meg a városról, aztán fokozatosan haladtak afelé, hogy ki miért nem tudna úgy élni, mint a másik, és már talán a sértődöttség kipattanásának lehetősége is benne volt a diskurzusban, amikor az öreg néni – akiről közben kiderül, hogy Margit – mondta meg a tutit két deci csokilikőr után, borzongatóan mély és rekedtes hangon, hogy Na, inkább meséljetek valami szépet. Kata anyja meg apja először hápogva néztek egymásra, aztán csak elkezdtek valamit mesélni a legutóbbi nyaralásról, de bölcsen nem a külföldi, hanem egy belföldi útról, meg a gyerekről (Kata), de Margit 10 perc után megunta, hogy nem érti, és beléjük fojtotta a szót, azzal Katára bámult. És te?

Kata unottan nézett fel, hogy most akkor mégis mit kéne mondania vagy csinálnia, és visszakérdezett, hogy ő mi? Hát mit csinálsz? Hát ööö… és nagyon gondolkodott, hogyan fogalmazzon – dolgozom. De mit? Mi a munkád? Sok… minden… nyögte, és rohadtul kereste a szavakat, ám az egyik másodunokatestvére vagy kije közbe szólt, hogy ő pl a közeli gyárban van a gépsoron, aztán a másik is közbeböffentett, hogy ő meg a jó időben kint van napszámban a fokhagymaföldön, a gyerek meg – Kata akkor vette észre a sámlin gubbasztó kiskamasz lányt – a Gina megy vele a nyári szünetben minden nap, és Kata nagyot nyelt, hogy ez bizony nem segíti az ő válaszadását, aztán úgy volt vele, hogy végülis tökmindegy: szocmédia-marketinggel foglalkozom egy nagyobb ügynökségnél.

Volt egy kis csend, mire Margit visszakérdezett, hogy – Mi? Meg hogy: de mit csinálsz? És Kata már pont kezdett volna magyarázkodni, amikor valaki – feltételezhetően Gina anyja – visszakérdezett, hogy: nem cukrász vagy? Már mi az istenért lennék én cukrász, morfondírozott Kata, de Gina anyja folytatta, hogy Ginácska mutatta azon az oldalon azokat a tortákat.

Ja hogy a Facebook, csapott a homlokára Kata, Na, az, bólogatott Gina anyja, az van a Ginának is, ugye? Van, bólogatott Gina – szaladjál, hozd szépen a telefonod, mutasd meg a Katának, hogy neked is van olyanod – nógatta az anyja. Gina egy pillanat alatt vörösödött el egészen a flitteres pólója nyakkivágásáig, és nagy úgy festett, hogy tökéletesen tisztában van a helyzettel, most neki produkálnia kell magát, mint egy ki majomnak, nehogy szégyenben maradjon a család a városi rokonok előtt, hogy ők is tudják ám, mi az a telefon meg Facebook. Úgyhogy Gina kéztördelve elszaladt a telefonjáért, Katában meg felcsillant a remény, hogy akkor ezek szerint van lefedettség, de hamar rá kellett jönnie, hogy nincs, amikor Gina hangtalanul felbukkant mellette egy régi telefonnal, amin megmutatta az ikont, aztán felvilágosította Katát, hogy de csak a könyvtárban wifi meg a városban van 4g, itt nincs. Nincs bizony! horkantott fel Gina nagybátyja vagy kije, itt csak 4P van! Puli, Pacal, Paprika, Pálinka! aztán jó nagyokat hortyogott nevettében.

Nagyon szép telefon, nekem is volt ilyen… kettővel ezelőtt – szúrta oda Kata Ginának, akit valamiért talán még egy fokkal jobban utált, mint az egész helyzetet, talán mert lelkes volt, talán azért, mert kamasz, és aki még egy fokkal vörösebb színre váltott, ahogy visszasétált a hokedlihez, Kata pedig ismét az asztal felé fordult, hogy Na, én meg azzal dolgozom, amije a Ginának is van, és előhalászott a táskájából egy Iphone-t. Gina próbálta visszanyelni a könnyeit. De mit dolgozol te azon? kérdezte megint Margit. Reklámokat csinálok meg eljuttatom őket az emberekhez. Áhh, a fene sem érti, legyintett Margit, ne hívjuk már ezt munkának, inkább aztat mondd meg, mi van azokkal a süteményekkel? Most akkor nem vagy cukrász? Erre Katának leesett a pár héttel ezelőtti kampány annak a kicsi és menő belvárosi cukinak, amire nagyon büszke volt. Meg az, hogy általában kajáról posztolgat, hiszen főleg gasztro-vonalon mozog. Így nyilván, teljesen érthető, hogy ezek az emberek itt szentül meg vannak róla győződve, hogy ő cukrász. Nem, mondta megint, nem vagyok cukrász, de sokat dolgozom együtt cukrászokkal. Na, annyi baj legyen, válaszolta Margit, akkor jól tettük, hogy megvártunk a desszerttel.

Tessék? kérdezett vissza Kata, és majdnem kiejtette a telefon a kezéből – hogy mi van a desszerttel? Hát megvártunk vele. Kérdezték anyádék, hozzatok-e valamit az ebédhez, de mondtuk nekik, készülünk mi mindennel – aztán a Ginácska mutatta az anyjának a képeket, hogy te milyen szépen főzöl, szóval úgy voltunk vele, megkérünk – de csak ha meg nem haragszol – dobjál már össze valami süteményt így a gulyás utánra. Mink ritkán jutunk be a városba, nekünk minden vicc új – és hörpintett még egy kicsinyét a csokoládélikőrből.

Most Katán volt a sor, hogy először elsápadjon, utána meg visszavörösödjön, és mérlegelje a helyzetet. Az anyjáék is helyeslően bólogattak, hogy na akkor most ő is letehet valamit az asztalra a vidéki rokonoknak, megmutathatja szépen, hogy egy huszonéves városi kislány sem csak a kárrierjének él, és feltalálja magát a konyhában, amióta kitört a pesti gasztroforradalom, Gina pedig már pattant is fel a stokiról, hogy mutassa az utat a konyhába. Kata hebegett, habogott, zsebkendőt meg szájfényt keresett, és közben próbált bármilyen használható információt előkotorni, de érezte már, hogy ez csúnya bukta lesz.

Vett egy nagy levegőt, és kipréselte magából, hogy Én nem tudok főzni. Jaj, hát azt mink sem, csak az egyszerűbbeket, gulyást, pörköltet húslevest meg bele a tésztát, kenyeret meg házirétest, mézes krémest meg ilyeneket. Hát az csak nem számít neked sütés-főzésnek, pironkodott Gina anyja, Kata meg nem igazán tudta, mit mondjon. Hogy életében nem vett még fakanalat a kezébe? Hogy eddig a legnagyobb mutatványa ez zacskós leves volt, amit félig azért elbaszott? Hogy a kenyeret is szeletelve veszi, mert képtelet egy egész karéjjal vágni belőle? Hogy két percre a lakásától 10 különböző kajálda van, a kedvence a szusi és különben is, mi a faszért kéne tudnia főzni a 21. században, amikor ő főleg egészségesen táplálkozik, és a smoothie-kat nem kell megfőzni!

De… én… nem tudok főzni, rebegte a kelleténél kicsit remegősebb hangon – ilyet már, hát ne szabadkozz, konyhád csak van neked is – Van… na ugye, és mit használsz ott a leggyakrabban? – A bornyitót, vallotta be Kata, én TÉNYLEG nem tudok se főzni, se sütni. – Még egy rántottát sem? Kerekedett el Gina anyjának arca – de azok a szép torták a facebookon? AZ REKLÁM, vetette oda Kata, az reklám, az csak egy kampány, én csak megosztottam, de nem én csináltam, értsétek már meg, én – én azt sem tudom, hogyan kell bekapcsolni a sütőt!

Kata úgy belehergelte magát a dologba, hogy észre sem vette, milyen hangosan kiabál, és hogy az egész asztal őt nézi. Jól van, no – vakkantott egyet Margit néni a csokilikőr mögül – fel ne kapd már a vizet, megértjük mink, ha nem akarsz nekünk főzni….

Erre Katában elpattant valami, felugrott a műanyag székről, és nagyon határozottan kijelentette, hogy rendben van, akkor ő most sütni fog valami süteményt a családnak csakazértis, és már indult volna a konyha felé, amikor Margit néni még utána szólt: majd a Ginácska megmutatja, hogy kell, és töltött magának még egy pohárkával.

Kata teljesen megsemmisülten kullogott be a konyhába, nyomában Ginával, akin már nyoma sem volt az előző megszégyenülésnek, és gyakorlott mozdulatokkal tépte fel a hűtőt, szaladt ki tojásért a tyúkokhoz, röffentette be a gázos tűzhelyet és kanyarintott kötényt a kínai flitteres trikó és cicanaci fölé – akkor most megtanulunk palacsintát meg aranygaluskát készíteni, és egy fakanalat nyomott Kata kezébe. Kata egy darabig tétlenül topogott a fekete, zsírtól fénylő fakanállal a kezében, és rájött, hogy ebből nem szabadul – mit volt mit tenni, utánozni kezdte Ginát. Azért a telefonodat ne tedd messzire – bökte oda Gina a tálak felett – hátha érdemes ezt is lekapnod. Kata pedig élete kontentjét készítette el azzal a sorozattal, amin az isten tudja, hanyadik ági, 13 éves rokonával palacsintát és aranygaluskát készít egy faluban, ahol nem hogy 4g, de még térerő sincs.

Este, amikor már az egész család belakott, kitunkolták a bográcsot és már a kutya is jóllakott a süteményekből, az öregek meg valahonnan előkapartak egy harmonikát és hamisan énekeltek isten tudja, milyen nótákat, Gina odasomfordált a képeit nézegető Katához:

  • Majd ne felejts el rátegelni – valamivel majd nekem is menőznöm kell szeptemberben a suliban.

 

 

Prev Post:

Életem képe

Next Post:

Nagyi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.