© 2018 Varga Júlia

Egyéb

Nagyi

- 2018-02-25

Liza paprikás hangulatban nyomkodta a nagyanyja kapucsengőjét, ami már vagy harmadszorra csengett ki válasz nélkül – egyrészt kicsit dühös volt, amiért hagyta magát lekenyerezni egy doboz macaronnal, és mégis megígérte az anyjának, hogy ráles az öreglányra, másrészt nem nagyon tudta hova tenni, mit szívatja a nagyi és miért nem engedi be rögtön, amikor amúgy nincs más dolga, csak egész nap itthon üldögél, és azt várja, hogy befusson a kisunoka, amikor meg tessék, megérkezik, tuti nem hallja teleshoptól, harmadrészt pedig, az utolsó csengőnyomáskor vette észre, hogy a gél lakk mégsem olyan tartós, ahogy azt a kozmetikusa ígérte. Márpedig – ha már itt van a nagyinál, gondolta, azzal a picit megfilterezett, vintidzs kávés szettes fotóval majd bezsebel pár plusz lájkot az instán, de ez a termékmintás marsala gél persze pont most baszott a helyén maradni – szól is majd Larának, hogy hanyagolja ezt a márkát, kellett neki olyan vidám rögtön azt is kiposztolni, amikor elkészült, hogy thx @laradreamnails XOXO, mekkora ég-

  • Szia nagyi, megjöttem, engedj be, köszi! – és Liza már csörtetett is felfele kicsit szájbiggyesztve, majd akkor máskor lesz vintidzs csészefotózás. A nagyi úgysem volt oda a telefonnyomkodásért.

A nagyi meg a telefonnyomkodás. Még volt hátra két emelet, és közben Liza azon morfondírozott, hogy tulajdonképpen mivel fogja tölteni a kötelező kört a nagyinál, ha már az anyja ilyen álnok módon rávette. Valami olyat mondott (azon kívül, hogy nézzen már rá az öreglányra, mert gyanús), mi lenne, ha egy kicsit kevésbé felületesen nézne rá, mert a nagyival valami nem frankó. Lehet, kislányom, hogy csak túllihegem, de az ő korában mit lehet tudni, Liza pedig bőszen bólogatva tömött a szájába még két levendulás macaront, és csak akkor realizálta, mi van, amikor lenyelte. Mégis mi lenne nem frankó a nagyival, az özvegy, nyugdíjas angoltanárral, nézett kérdőn az anyjára, de az jobbra-balra forgatta csak a szemeit, és olyanokat mondott, hogy öregszik, egyedül van, meg a múltkor, amikor nála járt, túl barna volt, és nem akarja, hogy idős korára hülyeségekre kapjon rá, mint sorozatosan szettekben vásárolt otthonkák, étkészletek és csodakrémek, vagy mondjuk a szoli.
Mire Liza felért a harmadikra, a nagyi már az ajtóban mosolyogva várta, és – bár lehet, hogy anya csak bogarat ültetett a fülébe – mintha egy fokkal fehérebbnek tűnt volna a protkója. Vagy ez csak attól van, hogy tényleg egy kicsit barnább…? Liza haláli nyugalmat és nemtörődömséget erőltetett magára, amíg elcuppantottak két lagymatag puszit.

  • Kicsit későbbre vártalak – szabadkozott özv. Mészáros Mihályné, szül. Kovács Mária, akit jobbára mindenki csak Marának szólított, és megszokott mozdulatokkal lejjebb simogatta az ölén a kötényt – még megteríteni sem volt időm a nappaliban, és kikapta Liza kezéből a kabátot meg a táskát.

Liza topogott egy kicsit az előszobában, hogy most akkor rá kéne kérdeznie, hogy mivel volt a nagyi elfoglalt, vagy azt a nagyi csak baszogatásnak venné és megsértődne, vagy kétségbeesne, hogy nem lett kész időben, vagy úgy egyáltalán, de aztán amellett döntött, hogy ezt inkább mégsem hozza szóba. Inkább, amíg a nagyi a konyhában főzi a kávét, gyorsan rácsekkol a telefonjára, hátha történt valami érdekes – mert azt azért ne felejtsük el, hogy Lizánál ez élet-halál kérdése volt influencer karrierje elején. De hát a nagyi meg a telefonnyomkodás…

Az igazat megvallva, Liza egy ideje nem szívesen jött a nagyihoz. Nem mintha lett volna valami nagy összezördülés vagy veszekedés, és arról sem volt szó, hogy Liza ne szerette volna a nagyit. Csak Liza úgy érezte, hogy az ő világa túlságosan gyorsan tágul, a nagyié meg, mit van mit szépíteni, túlságosan gyorsan szűkül, és hiába lett volna benne igény arra, hogy ennek a kettőnek azért valahol meglegyen a közös metszete, ezt egyre nehézkesebb volt kivitelezni – sőt.

A nagyi nem kifejezetten kamálta a telefonnyomkodást, és ennek a véleményének rendszeresen hangot adott. És hogy tulajdonképpen miben merül ki ez a telefonnyomkodás, azt meg aztán végképp lehetetlen volt neki megmagyarázni – pedig Liza próbálta így: Én most egy blogger vagyok, nagyi, aki segít a többi lánynak abban, hogyan legyenek szépek, meg próbálta úgy: Ez az új világ, nagyi, hogy látszódni kell minden fronton, de az öreglány nem volt kapható a dologra.

Csak azt nem értem, Liza, hogy – minek? Minek osztasz meg magadról öltözködős meg evős meg ivós meg sétálós képeket, hát mit tanul ebből a többi csirke? Hát nem ugyanezeket a ruhákat tudják megvenni ők is? Meg azt sem értette, hogy Te Liza, bogaram, most ez miben különbözik a többitől? (Na ez fájt, ez mindig nagyon fájt Lizának), és hogy Az étel nem arra van, hogy játsszál vele! (pedig tényleg milyen gyönyörű volt a múltkor az a kalács, te #_ÚR_ISTEN_).

Holott Liza életét egyre inkább ez tette ki, és tudatosan erre is törekedett, hogy szépen lassan kiépítse az énmárkáját, felhúzza szépen az online personáját, és megteremtse magát, mint igazi influencer, és elérések alapján elég szépen haladt, ha nem is pont abban az ütemben, mint tervezte. De a nagyi – a nagyi mindig nagyon le tudta lombozni. Persze értette ő, hogy a nagyi már nem az a korosztály, de annyi igazán lehetett volna benne, hogy megbízik az unokájában, és szorít a sikerének, nem pedig vintidzs módon lefikázza meg hülye keresztkérdéseket tesz fel neki egy, pl, kávéscsészés fotóról. Úgyhogy Liza kicsit szomorúan konstatálta, hogy elérkezett az a kor, amikor már nem ő kér tanácsot a nagyitól, mert már nem tud rá válaszolni.

A nagyi kis tálcán hozta be a kávét a nappaliba, és egy fokkal talán készségesebbnek tűnt, mint legutóbb – az biztos, hogy kapkodott egy kicsit. A tejet még mellé is löttyintette, mint aki nem teljesen ura a mozdulatainak. Liza nem szólt semmit, csak fapofával leste a nagyi mozdulatait, és kereste benne a megszokott nyugalmat, amit most nem nagyon talált. Nem nagyon kérdezősködött, pedig hetek óta nem látta, és ő sem volt csevegős kedvében – és mintha túlságosan gyakran lesett volna a nappali kakukkos órájára. Liza direkt lassan kortyolgatta a kávéját, és próbált valamit kifürkészni a nagyin, amiből rájön, mi lehet a gond. Netán… tényleg öregszik, és szégyelli? Nem akarja, hogy Liza lássa, hogy már kissé tétova? Liza szívét ugyan össze is facsarta egy kicsit, de… ez már a szenilisség? A nagyi viszont mindig bevágott egy higgadt és nyájas mosolyt, amikor összetalálkozott a tekintetük, és arra a kérdésre, hogy van, hozta a kötelezőt: öregesen, de jól. Amúgy sem volt nagy szószátyár, de a hallgatása idegessége mellett még egy fokkal üresebbnek tűnt. Talán csak nincs mit mondania nekem, gondolta Liza, és a nagyi számára idegtépő lassúsággal nyelte le az utolsó kortyot. A nagyi szinte úgy markolta a puff szélét, mint egy sprinter, aki csak a startpisztoly eldördülésére vár, hogy az üres csészét kikaphassa Liza kezéből, és már kedves-mosolygósan tessékelhesse kifelé.

  • Akkor ezt én el is mosom, aranyom, örültem, hogy benéztél, de gondolom most már sietned kell… Liza pedig gyanakodva, felhúzott szemöldökkel bólintott egyet, és megjegyezte, hogy egy gyors pisit azért még dobna, mielőtt nekiindul. Amikor meggyőződött róla, hogy a nagyi már a konyhában tüsténkedik, elment ugyan vécé irányába, de azért úgy volt vele, máshol is körbenéz. Fürdő: tiszta. Háló: függöny behúzva, semmi gyanús. Nagypapa volt dolgozószobája: te atyaisten. Te jószagú atya úr isten.

Liza remegő térdekkel botorkált ki a konyhába, és fél kézzel meg is kellett kapaszkodnia a sárguló festékű ajtófélfában, majd pár nagy levegő után megkérdezte a nagyitól, hogy mégis mi a faszom az az űrállomás a nagypapa dolgozószobájában, meg az a csomó új ruha meg paróka meg monitor meg mikrofon meg partikellék.

  • Language, Liza!
  • De most komolyan, nagyi… mi az a kupleráj? Meg… bocs már, de te tényleg rákaptál a szolira?
  • Szoli! Ugyanmár.
  • Nagyi, te barnább vagy, mint a mahagóni szekrény a nappaliban!
  • Nem szoli, Lizácska, Bali.
  • Az mi? Egy új barnító szer, amivel ügynökök házalnak?
  • Nem, ez a Bali az a Bali. A trópusi paradicsom.
  • Mikor jártál te Balin?
  • Úgy két hete… Na de most már tényleg menned kéne.

Nagyi már rég végzett a mosogatással, szépen letörölgette az asztal, lekapta és összehajtogatta a kötényét, és ügyet sem vetett a némileg összezuhant Lizára, aki nem tudta, jobbról vagy balról menjen neki a kérdésnek, és csak hezitálva nézte, ahogy a nagyi átvág az előszobán, besétál nagyapa volt dolgozószobájába, és a felakasztott ruhák közül válogat.

  • Ne haragudj, nagyi, hogy így felteszem a kérdést, de… te tulajdonképpen mivel foglalkozol üres óráidban?
  • Nézd, Liza… kicsit később szerettem volna elmondani, vagyis… nem, az igazat megvallva titkolni akartam ezt előttetek, nem mintha szégyellném, csak az volt az érzésem, hogy nem igazán értenétek, de kicsit rákaptam a Twitchre – és mindjárt adásban kell lennem.
  • Az ugye… az ugye nem ilyen LiveJasmine, csak öregeknek, ugye?
  • Jaj, dehogy, Liza! Ez az a pont, ahol meg kéne sértődnöm, de ha nem tudod, akkor nem szándékos, gondolom. Sejtem én, hogy néz ez ki kívülről: kamerák, mikrofon, csinos ruhák, egzotikus nyaralások…de nem, semmi magamutogatás. Tudod, a twitch egy online streamszolgáltatás… Liza nyelt kettőt, hogy ilyen szavakat hall a nagyi szájából – ahol élőben tudod közvetíteni, amit csinálsz. Eredetileg gamereknek készült – és te tudod, mi az? -, de aztán mindenféle alak rákapott – köztük én.
  • Ha szabad kérdeznem, mit streamelsz te élőben?
  • Időre fejtek keresztrejtvényt. Egyelőre 5 nyelven, de a duolingo-n rágyúrok most a spanyolra is.
  • És emberek ezt nézik?
  • Hajjaj, meg fizetnek, mint a kiéhezett katonatiszt. Vannak rajongóim meg követőim. Úgy ismernek, hogy Miss Polly Glott. Elég hülye nickname lenne az özv. Mészáros Mihályné, szül. Kovács Mária a.k.a. Mara, nem?
  • Mióta beszélsz te öt nyelven?
  • Hát amikor átképeztek orosztanárról angolra, akkor ütött szöget a fejemben, hogy ez nekem milyen könnyen megy. De hát akkor még ott volt a család, a nagyapád, aztán meg te, kicsiként, szóval csak az elmúlt pár évben tudtam ezzel komolyabban foglalkozni.
  • Sosem mondtad.
  • Miért, beszélsz franciául? Vagy németül? Vagy érdekelt akár egyik is? Na ugye.
  • De te utálod az internetet meg a telefonnyomkodást! Meg nem érted, hogy én influencer vagyok –
  • Hát azt tényleg nem értem, szívecském, de nem az internet miatt, hanem azért, mert te vagy a huszonötezredik, aki ezt csinálja. Igazán nem mondhatod, hogy nem hívtam fel erre a figyelmed. Tudnál te eredeti lenni, ha nem folyton a divatot majmolnád. Mert azt – na azt valóban nem szeretem.

A nagyi nem különösebben várhatott már választ a kijelentésre, mert végre kiválasztott magának egy csinoska, kivizöld kosztümöt, gyakorlott mozdulatokkal a fejébe húzott egy narancssárgás parókát – az minek? Stílus – és ügyesen kifestette magát.

  • Tényleg dolgom lenne már – pillantott Lizára a monitorok elől – bár… ha van kedved, maradhatsz. Azt azért, remélem, csak nem gondolod, hogy mind magamra költöm ezt a sok pénzt – gyűlik szépen a paypalomon, jól jön az majd nektek is. És ha már ilyen csúnyán lebuktam előtted, akkor akár végig is nézhetnéd, mivel keresi a nagyanyád a Baliravalót. Na, hát ne állj már ott olyan bamba fejjel, te.

Liza még mindig csak annyira volt képes, hogy nagyokat pislogjon és nyeljen – de érdekes módon a telefonja eszébe sem jutott – és valamelyest visszanyerje az önuralmát, mert eléggé szédült. A nagyi, meg az internet. És az első sokkon túljutva lassan (nagyon lassan) még el is kezdett örülni a dolognak, és odahúzott egy széket a nagyi mellé.

  • Na hova gondolsz. A sarokból nézheted, szét ne fotóbombold az adásomat, Lizácska. Majd ha szépen megszerkesztjük előre az adást, akkor ideülhetsz. – A nagyi szép gyakorlottan kattintgatott végig mindenféle gombot, amiről Liza hirtelen azt sem tudta, micsoda – És ha már ez így szóba került… van kedved segíteni öreganyádnak? Van itt egy-két dolog, amit én sem értek.

És Lizának volt kedve.

(Kép forrása: Fortepan, Gádoros Lajos )

Prev Post:

Rokonlátogatás

Next Post:

A gyalogos

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.