Ez a szeméttelep
olyan unalmasan lírai
az egész egy közhelyes metafora, nézd –
itt állunk mi egy platón
mintha egy szakadék szélén tennénk
kezünkben életnyi súlyok
hullazsáknak is beillő szatyrokba lapátolt
sok nemkell dolog
makacs csempére száradt
húsízű könny
régi festékbe tapadt
öreg hajszál
kényelmetlen vécécsésze és kád
meg a konyhabútor amin már
nem fér el eggyel több tányér

De a plató
mi
meg a zsákok még hagyján
mert mellettünk éhes fémdobozokban
gyűlik sok megroppantott gerinc
feleslegesen akart változás
és válogatnivaló maradék:
jó, nem jó, vegyes.

Itt természetesen
mindig fúj a szél
zúgatja a nejlonok soha
be nem fejezett rekviemét
amíg játékos viccnek tűnő gépek
darálják porrá a tulajdonképpeni semmit
ebben a seholnak tűnő tájban
ahol csak mi
meg a szemét
az igazán komolyan vehető

a szeméttelep unalmas
líraiságában.