Lassan sétálok,
hogy fel ne ébresszem
az alvó kartondobozokat.
Némák,
mint ásításkor a tüdő,
és süketek,
mint a leforrázott magok.
A félhomályban egymásnak vetett háttal
szundítanak.

Hófehér és hatalmas szárnyakról
álmodnak,
amikkel felrepülhetnek az
emeletre.
Kapnék utánuk,
mint a karalábé a napsugarak felé,
amikor még hideg föld.