Itt sosem vagyok egyedül –
kikerüllek a zebrán és a helyemen ülhetsz a buszon,
amíg én a bicikliről integetek neked.
(A kerékből néha szökik a levegő, egy kutya
beszívja, és éjjel a nyakadba lihegi.)
Az ablakom alatt elhúzó autód
kerekei hajtják az álmomat,
reggel megvetted előttem az utolsó mákos búrkiflit,
a cigarettacsikkemből sodrod ki a dohányt.
Kitörted a ceruzám hegyét matekórán,
anyám ott vásárolt bútorszövetet, ahova kitették a tablód.
Fagyiztunk már együtt.
Nem ízlett a csokis,
leetted előttem a járdát,
és a galambjaimnak dobtad a tölcsért.
A látcsövekbe dobált apróból mindegyikünknek jut
egy presszókávéravaló,
miután áthoztad a kerületedből
a kerületembe az ottani nyárfaszöszt.
Más esőcsepptől ázunk el ugyan –
én alulról,
te felülről –
de ugyanaz a nap szívja szőkére a karunkon a szőrt.
Az én aszfaltcsíkom nem féltékeny a tiedre.
A kátyúi se dobnak nagyobbat,
és ha ügyes az aszfaltozó, nem látszik,
meddig tart egy sarok.
Este lekapcsolom helyetted a villanyt,
nélkülem nézed a tévét a panelablakban.
A függönykoszt a folyóba mostuk,
és senki sem akarta visszaakasztani a szövetet.
Szólok, ha ott felejted
a tükörképed egy kirakatüvegen,
és remélem, hogy megtalálod az elhagyott jóindulatomat
két térkő közé szorulva.
Ne add vissza –
nekem van elég.
Mert itt sosem vagyok egyedül –
belesétálok a nyomaidba,
az enyém mások talpára ragad.
Játsszuk a nyomozót,
hogy milyen gyorsan hajtott át
más a lelkeken,
féknyomot sem
hagyva maga után,
csak egy kis szürke koszt.
Lógunk egymásba,
mint fehér terítő
a pörköltszaftba,
beszivárgunk a szálak közé,
és nincs  lelkes nagymama,
aki ki tudná szedni a foltot.
Visszük egymást,
mint a nyakunkba kötött
száradó lepedőt,
amivel régen
supermaneset játszottunk,
és amit félünk letenni,
nehogy más mentse meg

helyettünk a világot.